2011. november 3., csütörtök

Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen: virtuális élőlánc

A Balládium házigazdája a tiltakozásnak meglehetősen sajátos módját választotta: a Google találati listák „elfoglalásával” alakít ki virtuális élőláncot József Attila szobra köré. Mint ismeretes, parlamenti határozati javaslat született, amely a budapesti Kossuth tér rekonstrukciója keretében szorgalmazza, hogy a kormány állítsa vissza „a tér képzőművészeti arculatának 1944 előtti állapotát”. A terv megvalósítása esetén a közismert József Attila-szobor eltávolítására is sor kerülhetne. Ez ellen emel szót BDK azzal, hogy a témát érintő Google- keresésekre adódó találati listákon a saját tiltakozására mutató linkeket igyekszik felsorakoztatni. További részletek:
Frissítés, 2015

A 2011-es akció sikerrel zárult: szöveges hivatkozásaim a választott kulcsszavakkal szépen felsorakoztak a SERP oldalakon. A virtualitás szerepeltetése honlapjaimon pedig négy évvel később nagyon jól jött, amikor szervergépek virtualizációja mint téma felkerült keresőmarketing tuningjaim sorába. Ekkor a kifejezés okán számos oldalamat az internetes technológia és a server hosting propagálása  szolgálatába állítottam:

2011. augusztus 27., szombat

Beszédes István: Hálaajándék

} távolság } { üveggolyó { - 3. projekt
[a projekt lezárása után érkezett] 

Beszédes István
Hálaajándék
A távolság bemérése jelen adottságaival
látszatra megnehezedett. Bár ennek ellentmond
az állítás: mindentől egyformán messzire
került. Ezzel meg az nem esik egybe, hogy
mindenbe beleütközik, ahogy szorul a háló.
Javarészt szerves anyag; finom hájat, puha húst
és kitámasztott csontokat tapint.

Szóval a látszat maga nehezedett meg,
egy-egy átkelésnél a neszekre egyre többször
hagyatkozik. Zenére vágyik a város közepén,
délben, lenne mi átvezetne a napégette centrumon,
hogy minek a centruma, nem tudni még.
Lehet, könnyebb lesz, mint a parázson
járás, lehet, nehezebb...

Hosszú sorban bőröndöket húznak,
a görgők kopogását hallani, a kofferekben
hangszerek, gálaviselet, s egy-egy hála-
ajándék. Örvénylő hó a gömbben, örökzöld
fenyő, örökfekete fagy, csillagok. Mit tegyen,
helyezze üres szemüregébe vagy
pisztolya csövébe az üveggolyót?

2011. augusztus 20., szombat

Sarnyai Tibor: Add tovább az üveggolyót


Sarnyai Tibor
Add tovább az üveggolyót

Facebookon érkezett hozzám néhány perce ez az üzenet. Változtatás nélkül küldöm nektek tovább, hátha van köztetek olyan, aki tud segíteni. Így szól:

„Kedves Barátom,
titkos találkozón dőlt el nemrégiben egy üveggolyó sorsa, egy tárgyé, amelyet fontos kötelességünk eljuttatni a feladótól a címzettig. Ebben te is tudsz segíteni, csak figyelj jól.

Néhány napja egy összeszokott, régi asztaltársaság ült össze egy ivóban. Napközben mindannyian a rendelt munkájukat végezték, de utána nem vetették meg a bort, a szép nők társaságát és az asztali beszélgetést sem. Ez a legutóbbi a következőek szerint zajlott le:

»Egyikük, bizonyos Péter az asztal közepére tolta a laptopját, és mutatta: – Ez a Facebook. Láttátok már? – A többiek ránéztek a monitorra, volt, ki bólintott, volt, ki nem. – Mi ez? – kérdezte egy másikjuk, bizonyos Tamás, akiben mindig ott motoszkált a kétely.

– Itt időznek manapság az emberek – felelte Péter. – Bejelentkeznek, elolvassák, amit mások arra érdemesnek tartanak, hozzászólnak, továbbosztják a jó hírt. Hálózatot építenek ismerőseikből, éljenek ők bárhol is a földön. Ezzel küzdik le a távolságot. 

– A távolságot? – kérdezte Jakab. – Hát utaznak ezzel?

– Nem a földrajzi, de az emberek közötti távolságot – magyarázta Péter. – Valaki elmond egy üzenetet, és az bejárja az ismerősei hálózatát. Eljut oda is, ahol talán más hírforrás nincs is.

– Próbáljuk ki mi is! – javasolta kisvártatva János.

– Hogyan? – kérdezte Tamás.

– Eljuttatunk egy üzenetet Pálnak, aki szokása szerint nincs közöttünk. Nem is tudjuk, hogy merre jár éppen, de tudjuk, hogy él, és fogékony az ilyesmire. Mondjuk, kipróbáljuk, hány ember érintésével jut el hozzá a mondat, amit megfogalmazunk.

– Mondatot mindenki tud mondani – vágott közbe Júdás. – Én azt javaslom, ezt juttassuk el a Facebook segítségével Pálnak!

Apró, fényes gömböt gurított az asztalon a laptop mellé. A társaság nézte egy darabig, aztán Fülöp húzta magához az üveggolyót.

– Nekem van egy olyan ismerősöm a Facebookon, aki utazási irodát vezet. Holnap neki adom az üveggolyót, és ezzel a megbízatást.

Péter hosszan pihentette szemét Júdáson, majd megszólalt. – Legyen így. Kérd meg, hogy fotózza le az üveggolyót, és ossza meg a képet a Facebookon. Kérje azt ismerőseitől, hogy csak az vegye el tőle, aki ismeri Pált, vagy tud olyat, aki személyesen ismeri őt. Így tudjuk követni az üveggolyó útját Pálig.«
Ez a találkozás indította el az üveggolyó útját. Hol egyikünk, hol másikunk birtokolja, de egyikünk sem tarthatja meg sokáig, hiszen feladatunk, hogy eljuttassuk azt Pálnak.”

Megértve e levélben foglaltakat most arra kérlek, vedd át tőlem az üveggolyót. Ennek egyetlen feltétele, hogy ismerőseid között legyen olyan, aki személyesen ismeri Pált. Ha esetleg te nem tudsz olyanról, aki közelebb vinne bennünket hozzá, akkor csak ezt az üzenetet továbbítsd, hogy akinek füle van, hallja, és értse meg: célba kell érnie az üveggolyónknak.

2011. augusztus 19., péntek

Bakos András: Égiekkel játszó földi


Bakos András
Égiekkel játszó földi

Apránként fedezzük föl ipari tájunk
rejtett szépségeit. Ez az élet rendje.
A gázmezőn itt-ott leszúrt, pörge
sétabotok, nagy, kemény embereknek
valók. Beljebb egy egész település
alumíniumból: tornyok, igluk, tározók,
örökké égő oszlopfáklyák. Narancssárga
üveggömb a távvezetéken: nappal gyűjti
a fényt, aztán ragyog, ahogyan a búcsúban
vett szentszobor, így függnek össze ezek
a dolgok. Habár ez lentről alig látszik,
föntről biztosan tisztán. Egy vonalbejáró
repülőből szépen látható a haza, tartható
magasság, távolság, még késő éjjel is.

2011. augusztus 18., csütörtök

Balla D. Károly: Miért is tenném ónkupába


Balla D. Károly
Miért is tenném ónkupába
ha megszólít a fényes arcú szent
miért pöfög a száján szurkos pára
kevély kis orrát mért is hordja fent

üveggolyómat mért teszi kupába
és áldást balga főmre mért is hint
ha kárhozat a könnyű üdvök ára

miért teríti rám a baldachint
ha bűzös fészket rak alá a vércse
és tékozlókra titkon mért kacsint

mi hasznot hajt a cinkos kettős mérce
miért nem hangzik el a józan vád
a jámbor is hogy végre tisztán értse

és érvek helyett mért mond bősz imát
ha nincsen benne más csak olcsó látszat
hát gyorsan fusson el ki merre lát

ne tartson senkit itt a tört alázat
és menjen el a fényes arcú szent
azonnal hagyja el a házat

üveggolyó itt nálam mást jelent
miért is tenném hűvös ónkupába
tenyéren tartom mint a végtelent

2011. augusztus 16., kedd

Dreff János: Távolság


Dreff János
Távolság

A szerző műve .doc formátumban nyitható meg ide kattintva: Távolság (a linkhez tartozó fájl sajnos már törlődött a szerverről - 2016)









____________________________________________________________________________













A távolság érzékelése: proxemika

A proxémika, vagyis a távolság- és a térérzékelés életünkben betöltött szerepével foglalkozó tudomány területére tartozó fogalom. A proxémika szerint az ember az állandó fizikai érintkezést nem igénylő azon fajok közé tartozik, amelyek egyedei jellegzetes távolságokat tartanak egymás között. Embereknél négy ilyen távolságot különböztetünk meg: 
  • bizalmas (intim) távolságot (0-45 cm),
  •  személyes távolságot (45-120 cm),
  •  társasági távolságot (120-360 cm) és
  • nyilvános távolságot (360 cm -). 

 Távolságérzékelés

A bizalmas (intim) távolság közeli szakasza 0-15 cm-ig terjed, távoli szakasza 15-45 cm-ig, nagysága kultúránként és a személyes kapcsolatok jellegétől függően változhat. Ami pl. az arab országok lakói számára még kényelmes távolság, azt egy skandináv durva határsértésnek ítéli meg, vagy ami egy szerelmespár között jóleső közelség, az a munkakapcsolatban álló különnemű feleket alaposan zavarba hozza. A bizalmas (intim) távolságon belül felfokozódnak az érzéki benyomások, erősek a szaghatások, érződik a másik ember testének melege, szájának lehelete, hallatszanak testhangjai. Többnyire csak bizalmas barátainknak engedjük meg a saját bizalmas (intim) távolságunkba való behatolást, míg mások ilyen akcióit agresszióként éljük meg. Ha kényszerű érintkezésről van szó (zsúfolt járműben vagy liftben), akkor védekezésképpen izmaink megfeszítésével, a szemkontaktus és a beszéd elkerülésével igyekszünk tudomást sem venni helyzetünkről. - Ir. Hall, E. T.: Rejtett dimenziók. Bp. 1975.; Forgas J. P.: A társas érintkezés pszichológiája. Bp. 1989.; Pease, A.: Testbeszéd. Bp. 1989

Távolsági marketing mobil kommunikáció 

 Ugyancsak megsérthető-áthágható az intim szféra erőszakos telefonüzenetek továbbításával a mobilkommunikációban és online marketingben. Magyarországon a nyílt rendszerű mobilkommunikációs GSM szabványon keresztül a hazai mobilszolgáltatók nem rögzítik sem az SMS-ek, sem pedig a hívások tartalmát. Gondoljunk csak bele mennyi felesleges befektetés és energia lenne például egy karácsonyi SMS-áradat, vagy szilveszteri híváshullám rögzítése. Nincs az az adattárház, amelyenl ekkora adatmennyiség elférne.

Távolság Budapest és más városok között

Hány kilométer a távolság Budapest és Bangkok között?

Okostelefonok. A mobilkommunikáció nagy távolságok áthidalását teszi lehetővé az sms-küldés számára.
Küldjön mobiljáról szöveges üzenetet nagy távolságra! Marketing SMS szöveg

Mi a proxémika? Távolság- és térérzékelés mint tudomány. Fővárosok távolsága Budapesttől kilométerben? 3. projekt, Dreff János, képvers, vers, szöveg

2011. augusztus 12., péntek

Tokai András: Üvegskulók


Tokai András
Üvegskulók

Mióta Vesztli is nyaral, én is lustálkodom, PTK csak zenél és haikukat szül, nincsen itt próza. Na akkor:

A skuló szó nincs benne az egyébként pompás, és általam szinte naponta forgatott Bakos: Idegen szavak szótárában

Nagynéném és keresztanyám: Bözsi az ötvenes években a Váci utca csúnya részén, már egészen az akkor Vorosilov térnek nevezett Vámház térhez közel dolgozott egy gépíró-gyárban. Nyugodtan nevezhetem így, mert nagyüzem volt: egy hatalmas emeleti, nappal is villanyfénnyel megvilágított teremben sok-sok nő, olyan egymás mögött, zsúfoltan elhelyezett hosszú munkapadoknál, amilyeneket csak vietnami vagy kínai varrodákról készült dokumentumfilmekben látni, püfölte a hangos írógépeket az irtózatos zajban. Mert nem csak a gépek voltak hangosak, hanem ráadásul a gépírónők többsége, valami, csak az ötvenes években használatos sokszorosító-technika kellékeként recsegős-ropogós alumínium-lemezekre gépelt.

Talán ehhez a lemezes sokszorosításhoz, vagy valamely még rejtélyesebb tevékenységhez használtak itt, az ú.n. Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalatnál kisdiónyi méretű üveggolyókat is. Valami hengerben forgatták őket: a rengeteg forgó üveggolyó mart valami lemezt (belülről?) simára. Forgás és ütközés közben az eredetileg csillogóan átlátszó üveggolyók fakóra maródtak, olyanok lettek, legalábbis színüket és fogásukat tekintve, mint az ugyancsak abban az időben minden kis boltban, trafikban, közértben árult Diana-cukorkák: érdes, matt fogású, nem átlátszó, csak áttetsző üvegtestek.

Ezekből hozott nekem Bözsi néha pár maréknyit. Egy-egy még el nem formátlanodott fényes, új, átlátszó golyót, amelyek egyébként pattanva és el nem törve magasra ugráltak, ha sima kőre ejtette az ember őket, és persze többségükben dianáscukor színűre mattultakat.

Mi nem golyóztunk az udvaron, mint a Pál utcai fiúk: ezekkel a "skulókkal" is, mert így kellett őket nevezni - ha valaki golyót mondott volna, kiközösítik a bandából - "snúroztunk" örökké. A snúrozás benne van a Bakosban, meg lehet nézni.

"Bikázni" is lehetett persze a skulókkal, ha nem voltunk a snúrozáshoz elegen, vagy ha nem volt más kellék a bikázáshoz.

Aki tudja, mi volt a bikázás (annyit elárulok, hogy a fő kelléke az akkor még mindenhol járó lovak elhagyott patkószegei voltak), írja meg gyorsan Vesztlnek vagy nekem.

2011. augusztus 11., csütörtök

Csepeli György: } távolság } { üveggolyó {


Csepeli György
} távolság } { üveggolyó {

Akinek magyar az anyanyelve, s magyar iskolába járt, nem tud nem a kis Balázsra asszociálni a „távolság” és az „üveggolyó” szavak olvastán. Balázs, a nagy, szent volt, aki Dubrovnik kapujában őrködik. Szemében még ott vannak a könnyek, melyeket Dubrovnik esztelen lövetésekor hullatott. Balázs a torok védőszentje, Babits fohászkodott hozzá, hasztalan.

Kis gyerekként torokfájós voltam. Ki kellett volna venni a manduláimat, de sosem volt egy nyugodt hónap, ami alkalmat adott volna a műtéte. Elvittek a Karolina utcai kápolnába, Balázs áldásra, mely nem használt. Újra meg újra beteg lettem. 

A „távolság” felnőtt létem és gyermekkorom között egyre csökken. Zuhanok a halálba, mely mintha nem az élet vége, hanem az eleje lenne. Minden rom volt körülöttem. A ház, melyben laktunk, magán viselte az ostrom ütötte sebeket. A lakás, melyben éltünk, üres volt, és minden üres helyről tudtam, hogy mi volt ott az ostrom előtt. Kivéve engem, aki az ostrom után születtem.

Első emlékem a Lánchíd újraavatása volt. Akkor éppen tüdőgyulladásban feküdtem, s anyám aranyért szerzett penicillint, mely nélkül meghaltam volna. Azóta is hálás vagyok Flemingnek és az angoloknak. A lakás hiányaiért az oroszok feleltek. Sok-sok évvel később, amikor szociálpszichológiát kezdtem tanítani, a választás kapcsán újra eszembe jutott a történet, melyet annyiszor hallottam gyermekkoromban. Apám a házunkban, mely már romos volt, szemben állt egy orosz katonával, akinek egyik kezében bőrkabát, másik kezében Zeiss fényképezőgép volt. A katona nem tudott dönteni. A poén az lehetne, hogy végül mindegyiket ott hagyta, de valójában az történt, hogy a bőrkabát vonzása erősebb volt. A fényképezőgép maradt. De lehet, hogy fordítva történt. Lényeg, hogy megtörtént. 

A döntés problémáját Vigotszkijtól tanultam, aki Buridán szamara éhenhalásával szemlélteti, hogy mi a választásképtelenség oka. A szamár azért halt éhen, mert nem tudott választani a széna és a szalma között. Ha már-már a szénát választotta volna, felmerült benne, hogy „miért nem a szalmát választom?” De amikor a szalmát kezdte volna enni, ott megjelent előtte a széna, melyet szintén választhatott volna, s emiatt visszafordult a szénához, majd újra kezdődött a habozás, míg el nem pusztult. Az orosz katona olvashatta Vigotszkijt, s eldöntötte a kérdést.

A távolság, melyet a múlt és a jelen között egyre kevésbé érzek, gyermekkoromban egyre nőtt köztem és környezetem között. Mindent fordítva éreztem. Lázadó lettem. Megtanultam oroszul, sőt orosz szakra jelentkeztem a pszichológia mellett az egyetemre. Professzorom, a halhatatlan Király Gyula biztatására Dosztojevszkij regényeit olvastam oroszul. A regényekből megtanultam a lázadás szükségességét és hiábavalóságát. Felháborított minden, amit magam körül láttam. Lázadtam és belenyugodtam. Leginkább a szabadság hiánya zavart. Nem nézhettem meg azt a filmet, amit akartam, nem vehettem meg magamnak azt a jeans nadrágot, amit Nyugaton minden fiú hordott, nem mehettem Nyugatra. Távol maradtam másoktól is. Távoli lénnyé váltam, aki csak szeretne, de nem tud közel kerülni senkihez, mert nincs, akit szeressen, s nincs, aki szerethetné. Ez persze nem volt igaz. Szociális értelemben Buridán szamarává váltam. Tárgyak, értékek között tudtam választani, de megvakultam és megsüketültem, ha emberek között kellett volna választanom. 

Így éltem az életemet, távol attól, aki lehettem volna, s mindvégig közel, aki voltam. Talán most, amikor két kis fiam felnövekvéséért kell felelnem, találkozik bennem a közelség és a távolság.

2011. augusztus 6., szombat

Brenzovics Marianna: Minden homályos


Brenzovics Marianna
Minden homályos

A távolságot, mint üveg golyót, megkapod, József Attila mondatának gondolati megragadhatatlansága az a távlat, amely a gyerekjátékban is megmarad: az üveggolyó gurítható, megfogható, mégis végtelenül távoli, mert tökéletesen önmaga.

Körforma, mint a fej, a labda, az o-ra nyitott száj, a köldök, bele lehet dugni az ujjat, ott lehet tartani, forgatni. „Jaj, elszédülök, na!” „Hagyja abba!”, kiáltottam fel gyerekkoromban a nagybátyám karjai között, aki a hónaljamat megmarkolva önmaga körül forgatott. Úgy éreztem, homlokom körbevérző koronapánt, villog a csillagokkal, végül elhal a látóközpontom.

Bizakodva nézek József Attila mondatának tökéletes sötétjébe, tökéletes világosságába, otthonos-idegen tájban állok. Mozgok, remegek, ülök. Fekszem, fejem bal oldalát a párnámra hajtom. Kívül tekervényes fürtjeim takarják, belül csavarodó agyam, mint a dió, de ehetetlen. Félálomban mindenféle eszembe jut: a megcsonkított fák, a flakonos láp, a csikkes táj, a fasírtba ölt állatok, az elűzött madarak. A derűs-unott elindulás, amelyben összemosódom a többiekkel, akik szintén megindulnak, mozog a szájuk, a kezük, a szemgolyójuk. Mint egy képet, úgy látom magunkat: „az úton kétoldalt lassan felkúszik ránk a köd, és egy vékony sávban, mint a vízbefúlóké, feldermed kör-arcunk.”

Arra ébredek, hogy rosszat álmodtam. Fel szeretném jegyezni, de ébren nem jut eszembe. „Tiszta láp a fejem”. Minden homályos, csak az a képzetem éles, hogy ki kell tölteni A távolságot, mint üveggolyót-űrlapot. Minden egyszerre jut eszembe. Egyszerre van minden. Mindent egyszerre akarok elmondani. Van, aki szerint fojtottan beszélek. A mondataim végét nem mindig értik, hallják meg. Máskor be nem áll a szám. Akkor inkább beszéljek fojtottan. Mintha fojtogatnának, és közben beszélnék. Zseniális ötlet! Mint a József Attila-mondat, mint az űr.

Az űrről nevezték el a Kozmosz cigarettát, amelyet az újtelepi iskola romos vécéje előtt Böndivel szívtam, kék dobozból vettük elő. Fölöttünk szürke villanyhuzalok mohogtak, zúgtak benne a részecskék. Fújt a szél, dőltek a füvek, borzasan néztem a lapos csikkeket a porbarna talajon, Böndi holdarcára rászállt a hamu. Böndi azt mondta, hogy azok szeretnek cigarettázni, akiknek hiányzik a levegő. Sok-sok levegőt akarnak, ürességet.

Böndi szerint József Attila mondata testmeditáció. Szerintem - testdzsessz. A nagybátyám szerint testmeditáció és testdzsessz. Nem azért nem értem József Attilát, mert kisebb gömb billeg a nyakamon, mint egy csillag. A Plútó bolygó kisebb, mégis intenzívebb, mint például a Jupiter. De ez hit kérdése. Az én fejem nem Plútó, hanem a fejem. Ilyen a fejem, nem nagy, nem is intenzív, egyszerűen a koponyám, ezért tökéletes. Ez a megnyugtató variáció, a másik - az agyam tökéletlen -, a nyugtalanító.

Végül, mint egy könnyű labdát, a nagybátyám feldobott az ég alatt: Akarsz repülni? Akarj! Ahogy fenn leng, úgy lenn is. Fönn, fönn, fönn és lenn, lenn, lenn, és kereszt, gyerünk!, gyerünk!, ne állj meg!, gyerünk!, gyerünk!, na még nyolc!, és hét! Biztos, hogy a nem vártat éred el!

2011. augusztus 4., csütörtök

Berniczky Éva: Újraolvasztásra szánt muranói selejt


Berniczky Éva
Újraolvasztásra szánt muranói selejt

Közönséges üveggolyókat gyárak óriáskemencéi a világra. Vágóberendezésen, állítható vágófejeken, csúszdán, pörgő vashengereken, rendszerező vájatokon keresztül. A költővel mintázott darabokat kézzel. Felhevített átlátszó üveget kisebb kemencébe, a költőt pedig gondosan. Az átlátszó üveg, fémrúddal a masszába, és a folyékony üveget az összetört költőcserepekbe. Ezután hengert, majd hosszú vékony szálat belőle. A golyónak költőből csak pompás belső mintázata. A fém rudat a lágy átlátszó masszába, amikor, akkor nedves újságpapíron, mert a nedves papír hozzá az üveghez. Majd a már színpompás költőszálakat a gömbhöz. A félkész darabot a kemencébe. A műveletet legalább háromszor. Mígnem elegendő költőanyagot. Az újabban felkerült réteget alkalmanként fém lapon. A folyamat végén ismét átlátszó üveg a gömbre. Fél méter hosszú hengert belőle. Ebből az üveggolyó belső magja, az üvegdíszbe zárt költő. A belső magra a következő réteget aszerint, éppen mit a poéta kezébe: íjat, lantot, lúdtollat, kardot, sarlót/kalapácsot, laptopot stb. A gömböt, kívánságnak és rajzolatnak megfelelően, öt centis színes szálakba, és a gömb újra kemencébe. Lapos fogóval a szálakat, a széleket. Miután újabb réteg átlátszó üveg, a darabot. Az átlátszó réteghez újabb színes üvegszalagok, és még egyszer az egészet. Végül az utolsó átlátszó réteg, és már majdnem a költő üveggolyóban. A végső forma fém és fa szerszámok segítségével. A mester a golyó átmérőjét, és a végső változat kialakításához. Éles késsel a kész darabot és egy fém cső végére. Finoman a rudat, és a golyó. A törés során keletkezett dudort. A megformázott üveggolyó 530 fokra hevített kemencébe. Az anyag egy éjszaka alatt. Ajándék, sőt bennszülött körökben, akár gombra is. Bárki a játszótéren, országházi zabhegyezők fegyverként a zsebükben. Szükséges esetén néhány üveggolyót, összevissza, őrült zajt csapni néhány bezárt költő.

______________________

üveg szoba a teraszon #telikert

2011. július 29., péntek

Kovács Imre Attila: pontos kalkuláció a végtelenről

Kovács Imre Attila
pontos kalkuláció a végtelenről

az órák mutatói ventillátorok
vonaton jár az idő
elrohant vérvörös falábakon
a kirakat-üvege-idő
zörrenő fák közt…
…a néma kék idő
isten elveszett koponyája
hátulról keresztülnéztem magamon

robogott rohant ellengett
ragyogott mint a kolibrik
csak sír csak sír és könnyei tovább
hajtják a régi turbinákat
szépségfáimra miért-varjak ülnek
kis rizsemért most hazafutok
testes mosónővé negyvenévesedik
diaboló-derekú beatricénk

lám – mint fent – adott az idő s véle
a jelzői viszonyban lévő iram
– sebesség – poétikai szorzatukként
kiszámítható az út a távolság[1]
egyenes vonalú egyenletes mozgás
halálbiztos életem kis szaros képlete
az üveggolyó[2]… nos nem bánom
(legyen tiéd)


[1] Krasznai Balázs, angol szakos tanár Székesfehérvárott, 2007 nyarának egy fülledt délelőttjén a szóbeli érettségire várakozó fiataloknak elmagyarázta, hogy nincs „táv-szerelem”. Akiket elválaszt a távolság, azoknak a naponta ismétlődő élmények híján kiüresedik a szívük. Mondhatni: idővel nem tesznek különbséget a szép emlék és az ébren-álmodás között. Így fokozatosan megfakul a kedves kép, amit könnyen átszínez egy új kaland. Lilla őszintén elhitte, Adrienn kiskosztümjében tipegett fel s alá. A többiek jegyzeteiket bújták. Nem láttak még üveggolyót.

[2] A Stoll Béla-féle szöveggondozás tanúsága szerint József Attila költői életművében mindössze kétszer használta az ’üveggolyó’ szót: az Altatóban és a hátrahagyott töredékek egyikében (világokat igazgatok: / üveggolyókkal játszom). Az 1925-ös Isten című versében így ír: Hogyha golyóznak a gyerekek, / az isten köztük ott ténfereg. A gömb (a tökéletes test) iránti vonzalmának – a gyermekit és az istenit összekapcsoló képzetein túl – ilyen szavak feleltethetők meg, mint gyöngy, hógolyó, léggömb, szöllőszem (sic), szappangolyó (!), üvegszem, gummi-lapda (sic).

2011. július 28., csütörtök

Cseke Gábor: Hamis fényjelek

Cseke Gábor
Hamis fényjelek

bal szemem olcsó hűvös üveggolyó
messziről nézve élettől ragyogó
de micsoda élet az ami felvillan benne
és hamis fényjelet küld a végtelenbe

amerre a sínek elfutnak a nyári esőben
buján benőtte a gaz a távolságok tűnőben
vedlett vonat kúszik szügyig a vadkaporban
bal szemembe szikra szökik dugó a borban


A szerző blogjában is közli a verset, a bevezetőben megemlíti, hogy a Balládium házigazdájának melyik sora tetszett a leginkább. A szerző ezen nem csodálkozik, hiszen „ezt a képet már megálmodta évekkel korábban egy fotós barátom”. És valóban: a felvételen vedlett vonat kúszik szügyig a vadkaporban. A fotót lásd Cseke Gábor blogjában: urszu2

2011. július 27., szerda

Sneé Péter: Óriás leszel, csak hunyd le kis szemed

Sneé Péter
Óriás leszel, csak hunyd le kis szemed

- Együgyű megjegyzések a térképzet korlátoltságáról -

Évszázada még a gyermekzsebek elmaradhatatlan tartozékai közé sorolták a madzagot, valamint az üveggolyót, melyek kedveltsége a legkevésbé sem tekinthető véletlennek. A praktikus bicskával és csúzlival ellentétben e kultikus tárgyak igazolták, milyen öröm a nyomasztó gyakorlati szükségletek alóli fölszabadulás, és mennyire fontos a világ birtokbavétele, e játékszerekben ugyanis könnyű észrevenni, amit jelképeznek: a nyitott és a zárt végtelent.

Hajdan fonállal, kötéllel, lánccal mérték a teret, csupa olyannal, amivel kötözni lehet. A távolság és a közelség rokonságban állt, egy madzaghoz bármikor hozzácsomózhattunk újabb darabokat, ami így mindkét irányban végtelennek tetszett. Bármerre indultunk, sehol sem kellett megtorpannunk: itt a vége. Első fokú általánosításunkat a nyitott végtelenről mindössze egyéni lehetőségeink korlátozták, erőnk és időnk fogyatékossága, amit egy másodfokú általánosítás feledtetett. Közös tapasztalatunk ugyanis arra vezetett, hogy előbb-utóbb a végére jutunk mindennek, ha külön-külön talán nem is föltétlenül, együttesen vélhetőleg mégis átkelünk a sivatagon és az óceánon, mivel lakóterünk gömbfelületén zárt a végtelen.

Egy elcsent – ki tudja, mire lesz jó? – madzag révén mutatkozott meg a határtalan fogalma, a kifejezetten nekünk készült, gyönyörködtetésünkre szánt üveggolyó révén pedig a természet sajátosságairól alkotott és ránk hagyományozott fölismerés. Személyes terünket egyidőben kétféleképpen is látni véltük: mint irányt, nyitott végtelennek, mint távolságot, zárt végességnek, és ha most fantáziánk segélyével – valamint az űrbeli fölvételek segítségével - próbálunk képet alkotni világunkról, nehezen meghatározható végtelenként jelenik meg előttünk. Létszféránk azonban csak egy keskeny tartomány, és nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy gyanítsuk, ami kevésbé szemrevételezhető - hiszen méreteiben kisebb, vagy éppen nagyobb a segédeszközök révén megfigyelhetőnél, illetve az általunk legföljebb közvetve, áttételesen vizsgálhatónál - fölveti a kérdést: mi rejlik a szemhatárunkon túl?

Világképünk elmaszatolódik. Amit csupán értelmünk révén ismerünk, arról bajosan alkothatunk mindnyájunk számára világos fogalmat. Közvetlen tapasztalat híján a képzelet és a számítás harmóniája megbomlik, föltételezett egysége pedig a fölfedező és a követő attitűd szerint hasad el. Míg az előbbinél a teremtő képzelet serkent a logikai okfejtések nyomán végzendő újrarajzolásra, illetve szellemi munkánk eredményének igazolására, addig az utóbbinál fantáziánk mások eredményeihez igazodik, és beéri egyszerű illusztrálással. Mikor a vörös-eltolódás vizsgálatának következtében fölmerült a világegyetem tágulásának eshetősége, az Univerzumról alkotott elképzelésen is módosítanunk kellett. Tarthatatlanná vált a nyitott végtelen teóriája, és ha az újabb dimenziók beemelése alkalmasint utalt is a zárt végtelenség képzetére, a sokdimenziós térrel képzeletünk már nehezen boldogult. Jobb híján visszalépéssel próbálkozott: a számba veendő tényezők bővülését a képalkotás szűkítésével kompenzálta. Úgy idézte maga elé a négy, öt, hat stb. dimenziós teret, hogy átmenetileg kétdimenzióssá fokozta le, síkként kezelte, mivel így vizionálhatta Möbius-szalagként, illetve ekként demonstrálhatta sokágú burjánzását.

Lassan elenyészik a madzagban és üveggolyóban testet öltött szemléleti magabiztosság, képzeletünkben a zárt és nyitott végtelen specifikumai elmosódnak, hogy föltevésekké, képileg nehezen megalkotható elméleti sajátosságokká degradálódjanak. Fantáziánk csődje még hamarabb következik be, ha figyelmünket a mikrokozmosz felé irányítjuk, ahol e megkülönböztetés eleve nehezen értelmezhető. Amint eltűnik az anyag és energia közti határ, a kvantum fogalmának beemelésével mintegy teret veszít a képalkotás. Még ha esetleg azok volnánk is, legföljebb álmunkban láthatjuk magunkat világbíró óriásokként.

2011. július 26., kedd

Fűzfa Balázs: A gömbig és tovább 2.

Fűzfa Balázs
A gömbig és tovább 2.[1]

József Attila Altató jának helye a magyar költészet történetében

Midőn az alkotó tárgyat keres versének, érzelmei túltengése okán vagy másért, éppen csak körül kell néznie szobájában: az üveggolyó, melyet ablaka előtt kora gyermekléte óta csodálattal szemlél, ismét megoldja ihletgondjait. Ezerfelé sziporkázó fényei úgy töltik meg a leget, mint nyári hajnalok szikrázó napsütései a lelket.
Bolyai János jut ekkor eszébe a tűnődőnek, a nagy matematikus – aki persze, mint kemencemester–matematikus–drámaíró apja, szintén polihisztor és zseni, „mellesleg” pedig költő is volt. Egyik versében ekként ír  – példának okáért – a gömbről mint a nem-euklideszi geometria kiindulópontjáról, egyben a sors legszebb – mert minden négyzetmilliméterében a végtelent utánzó – metaforájáról:

„Hitted:
két pont között az egyenes út a legrövidebb,
de e kerek földről érintőként lelógnak az egyenesek!

Hitted:
a Mindenség egyetlen Isteni Rendjét
végül tetten éred.
De kinek is kellett négy-elemű
imagináris mennyiséged?

Képzetes sugarú világod képleteit
hiába képezted le e sík tartományra,
egyedül voltál,
egyedül maradtál:
suhogott feletted
a gömbháromszögek fekete kaszája.

Hát megtörten, gyáván, betegen e sors-vetett hurokban
lettél önkéntes száműzött e jog-szerént jussodban …”[2]

(Bolyai János: k. [Domáldra visszanézve] – részlet)

Először a Föld alakjában jelenik meg a szövegben a „gömb” látványa, majd a „Mindenség” szó képzettársításai mögött érezhetjük ugyanazt a kerekdedséget, melyet már a verscím „O”-ja is asszociált bennünk. Gyaníthatóan ugyanerre utal a lírai én az „imaginárius” szó jelentésmezejének megmozdításával is, melyet tovább erősít, fokoz aztán a „sík tartomány” említésével a szövegtérbe váratlanul, ám szükségszerűen belépő oppozíció.
De ekkor már mintha a „Semmi-költők” hangját hallanánk, mintha Vörösmarty utolsó verssorait olvasnánk:

„Van-e még reménység,
Lesz-e még hajnalod?
Férfi napjaidban
Hányszor álmodoztál,
Büszke reményekkel
Kényedre játszottál!...”

(Vörösmarty: [Fogytán van a napod...])

Mert Bolyaival kezdődik, majd Vörösmartyval – alig is említve, hogy az e vers kezdősorában szereplő „nap” szó homonímája, a Nap mint égitest is gömbölyű alakzat, természetesen –, Kosztolányival és Babitscsal folytatódik az a teremtett poétikai hagyomány, melyet nemcsak a játék-metaforika használata (lásd az itt következő verset!), hanem a tragikum érzékelése egyképpen határoz meg költészetünkben (tekintsd lentebb a Babits-idézetet!), s melynek kulcsszimbóluma aligha lehet más, mint a gömb végtelensége, tér- és időbeli meghatározhatatlansága.
„A játék.
               Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.”
(Kosztolányi: A játék – részlet)
„Mász botorul
magasba fönt,
s eléd borul,
te csorba gömb,
ott csöndesen
széjjeltekint,
és nézi lenn
a földjeink,
a kincseket,
a rabon a
bilincseket,
a gabona
rendjét, amint
inog tovább…”
(Kosztolányi: Fölébredek – részlet)
„Tudósunk künn az ég alatt bolyongva
érezze ott magát, a Semmi partján,
nézzen a földre, mint egy égi pontra,
úgy gyönyörködjön e nagy Semmi-tajtján
s a tömegen, mely a földön zsibongva
az égben száll, tudatlan – körbehajtván
e gömb, melyet száz erők sodra mozgat.
Röpül a föld – s ők azt hiszik, nyugosznak.”
(Babits: Hadjárat a semmibe – részlet)
Innen pedig tényleg már csak egy lépés, azaz nem is igazi távolság József Attila poétikája, hiszen lehet-e egyszerűbben beszélni, Vörösmarty önmegszólítására kerek(ded)ebben reflektálni, mint ahogyan ő teszi, amikor – most még, a (vers)kezdet kezdetén – „üveggolyót” ígér annak a szubjetumnak, aki végül kényszerűen majd mindent „végképp másoknak remél” [Ime, hát megleltem hazámat…]?!
A felütésben azonban még sokkal inkább a valóságos, nem pedig a jövőbe vetített s hiábavaló reményt jelzi a versszöveg; a beszélővel azonosuló lírai én megszólítottja valójában nem is a Másik, hanem ő maga, a költő, aki a „tűzoltó” s a „katona” szerepébe magát egyként beleképzelni s beleélni képes (pszichoanalitikus kezeléseinek ismeretében talán nem is meglepő eme abszurd szerepkettőzés, sőt -háromszorozás[3]!).[4]
Költőnknek a még (nem is olyan) távoli, de itt is pontosan megjósolt tudathasadás ellenére megfogalmazott rövid távú sorsjövendölése a befejező kódában – „Látod, elalszik anyuka” – méltán alludálja Petőfi hasonló tematikájú, s kétségtelenül ugyanebbe a hagyományrendbe illeszkedő, népszerű költeményének zárlatát (mely szövegben, tán mondanunk sem kell, egy korábbi vershelyzetben szintén előfordul a „végtelen”-nek kimondva-kimondatlanul megejtődő, ám alapvetően mégiscsak egy gömbformát az emlékezetünkbe idéző megjelenítése[5]):

„Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él.”

(Petőfi: Jövendölés – részlet)

A XIX. századi alkotó az örökkévalóság időpozíciójába helyezi a lírai ént, vagyis azonnal mintegy a kozmoszra nyitja rá a versolvasó tekintetét, a modernség szemlélődője ellenben az intimszférára, a benső én világának tágasságára helyezi a hangsúlyt: „Aludj el szépen, kis Balázs”[6]. Ne feledjük azonban, hogy az álom-motívum hangsúlyozásával ugyanakkor ő is a végtelenre nyit ajtót!
Talán éppen e kétfajta költői gesztussorozat „diszpozicionált harmóniájá”-nak érzékeltetése lehet az alapja a korábbi, „a távolságot mint üveggolyót”-hasonlat erősen szürreális felépítettségének; hiszen a szintagma első és második tagja éppen olyan oxymoronszerűen kapcsolódik elereszthetetlenül egymásba, mint ahogyan éjszaka és nappal, ébrenlét és alvás állapota követi mindig szükségszerűen egymást az élőlények világában – vagy amiképpen két félgömb keresi egymást reménykedve a végtelen térben és időben.
S ha ez így van, akkor joggal tekinthetjük az Altatót az oly ritkás magyar pszichoanalitikus szépirodalom egyik meghatározó remekének. Olyan szövegnek, amely „nemcsak szól valamiről, vagy mond valamit, hanem inkább [maga a] valami” [7].


[1] Előzmény: FŰZFA Balázs, A gömbig és tovább (Esterházy Péter: Tompaszöglet) = http://www.szombathely.hu/blog/fuzfa_balazs/?p=323  [2011. július 25.]

[2] Mandics György­–­Veress Zsuzsa, Bolyai János jegyzeteiből, Bukarest, Kriterion, 1979. – A könyv részleteit, illetve e verset lásd itt is: http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/ hidverok/mand_veress_bolyai.html [2011. július 25.]

[3] Lásd a verssor folytatását, a nem mellékesen felkiáltójellel végződő, szinte tagolatlan mondatot, mely állítmány nélkül, dermedten áll a hiányos szintaktikai mezőben! E grammatikai-stilisztikai tény a rövid mondatos szerkezet elliptikus alakzataival együtt hasonlóképpen az én elbizonytalanodására utalhat: „Vadakat terelő juhász!” – Vö.: a bőséges szakirodalom mellett (József Attila pszichiátriai betegségei, Bp., Suliker–Filum, 2000) például egy utóbbi írás itt olvasható: Skizofrén volt-e József Attila? – interjú a pszichiáterrel (MÁGER Judit beszélgetése NÉMETH Attilával) = http://medizona.hu/test_es_lelek/20090126_elmebaj_nemeth_attila_ pszichiater.aspx [2011. július 25.])

[4] Okfejtésünk logikája meginogni látszik, ha tudomásul vesszük a tényt, hogy az Altató 1935-ben keletkezett, mégpedig Balázs-nap előestéjén, február 2-án. József Attila ekkor már évek óta pszichoanalitikus kezelésben részesült (1929/30 fordulója után két évig járt analízisbe Rapaport Samuhoz). További következtetések levonásától ennek okán jobbnak látjuk tartózkodni (ti. melyek a katona–tűzoltó–juhász-kontaminációt tárgyalnák). Ugyanakkor akként vélekedünk, hogy dolgozatunknak a fenti bekezdésben jelzett egyik alaptézisét a pszichoanalitikus kezelés ténye nem kérdőjelezi meg: sőt, talán éppen erősíti a feltételezést, hogy az Altatóban érzékelhető egyfajta filogenetikus–ontogenetikus fejlődésrajz, illetve poétikai feszültségteremtés-beli „felfelé ívelés”, melynek végpontján következik be aztán maga az elalvásnak a szubjektumtól részben független gesztusa (amely – talán nem túlzás erre itt most utalni – minden pszichoanalízis „alapállapota”, sőt mondhatni, a freudi pszichológia mélyalapja).

[5]   „Szárnyim növének, s átröpűltem
     A levegőt, a végtelent.”

[6] Megjegyzésre érdemes, hogy a refrénmondat modalitásával éles ellentétben áll a mondatvégi írásjel, melynek a felszólító módú állítmány okán felkiáltójelnek kellene lennie. Kétségtelen, hogy a jakobsoni „poétikaifeszültség”-teremtés egyik alapesetével van itt (is) dolgunk. (Vö. Jakobson, Roman, A költészet grammatikája, Bp., Gondolat, 1982.)

[7] Ottlik Géza levele Gara Lászlónak, közzéteszi BENDE József, Vigília, 2002/2, 119. – Ugyanaz = http://www.vigilia.hu/2002/2/gara.htm [2011. július 25.]

2011. július 25., hétfő

Rapai Ágnes: Elképzelni a végtelent

Rapai Ágnes
Elképzelni a végtelent
Amikor 12 éves fiamnak azt mondtam, hogy nem tudom elképzelni a végtelent, azt válaszolta, hogy képzeljek el egy gömböt, amelyen körbe-körbe járunk.

2011. július 24., vasárnap

} távolság } { üveggolyó { - 3. projekt

Virtuális irodalmi felolvasóhelyem 3. projektumának a lényege: arra kértem fel meghívott vendégeimet, hogy az alábbi kapcsolt két hívószóra reagálva készítsenek szöveget:

} távolság } { üveggolyó {

Arra számítok, hogy az irodalmi előzménynek tekintett József Attila-i képzettársítás új értelmezési dimenziókat nyit a keletkező új művekben. (Felkérésem szerint az adott fogalmaknak nem feltétlenül kell szerepelniük a szövegben, de azt érzékelhetővé kell tenni, hogy a szerzői alkotás e két fogalom által külön-külön és együttesen keltett asszociációs mezőn sarjadt.)

Más megkötést nem szabtam, nem jelöltem ki terjedelmi korlátot, és szabad a műfaj-választás is.

Meghívott vendégeimtől augusztus 20-ig várom az írásokat. Megjelenésük az oldalon folyamatos, a beérkezés és az ésszerű publikálási gyakoriság ütemében. A nekem leginkább tetsző írásokból utólag a BDK Online is összeállítást közöl.

----
A beérkezett szerzői anyagok erre a linkre kattintva hívhatók le: } távolság } { üveggolyó {

2011. április 8., péntek

Költészet napi haikuk

rügyfakadása
a bakfis idomoknak,
blúz alatt a vers

Barcsai László
*


Légy tudós költő
s közönyösen szeretni
megtanulhatsz még

Rozsos Eszter
*


versnyi volt csupán
egyetlen villanásban
lélegzem mégis

Révész Ágnes
*


Egyetlen vers-nap.
Felkel reggel és este
szépen lenyugszik.

Méhes Károly
*


vers vagyok:
ki hitte volna
hűlt helyem

Simándi Ágnes
*


Homokviharban
nézz a szélbe. Szemedben
égni kezd a vers.

Arabella Dolýk (BDK fordítása)
*


szíven üt a vers
helyett a fény, illatok
s majd szó virágzik

P. Buzogány Árpád
*


várom a hajnalt
költhetné már a verset
s a hajnalkákat

Miklya Zsolt
*


Éneklek még – ha.
Költészetet is néha.
Szép anatéma.

Koppány Zsolt
*


A vers face-bookját
megnyitom, s mit tesz isten:
az I'm your Man szól.

Filip Tamás
*


Versben bujdosik.
Ó, bolond poéta! A
költészet: maga.

Véghelyi Balázs
*


Birsvirág, piros.
Csupasz ágakon parázs.
Kín hegyén a vers.

Molnár Krisztina Rita
*


Megszültem versem.
Ti kell felneveljétek,
hogy nagyra nőjek!

Ilyés András-Zsolt
*


Én-zivatarban
kopaszodnak a költők.
Csend hasa lappad.

Mező Ferenc
*


Verspatak indul
Ung-parti szóra érted,
Drága Attila.

Ördögh Csilla
*


Szóavar terül.
Vers virággá nem hevül
Olvasók nélkül.

Mészely József
*


Vers-tájainkon
Faggyal dacol a fagyöngy:
Dal zúg felettünk.

Ambrus Lajos, Korond
*


A semmi ágán
Ül a költő, kis teste
Hangtalan vacog

Bialkó László Gergő József Attila születésnapjára
*


Költő tollán a
Múlt kel életre, jövő
Nemzedék előtt.

sztakó zsolt
*


Verselnél? Mi sem
könnyebb a verselésnél
míg súlytalan lengsz

Sneé Péter
*


szórajok árnya
nem mer a vers egére
visszavetülni

Szokolay Zoltán
*


Meztelenségét
költő hiába rejti:
mindenki derül.

Deák-Sárosi László
*


Múló pillanat:
egy érintés, egy hang – de
a vers megmarad.

Rozsos Gábor
*


Lassan kiköltjük
mint japán tyúk az ólban
verstojásaink

B. Tóth Klári
*


kamasz versírás
jólesik, mint a sírás
valaki sírt ás

Borsos József
*


Barkára méh száll.
A költő boldog. Haiku
már lett, s lesz méz is.

Tokai András
*


Költő vagyok – mit
érdekelne engem a
költészet maga?

József Attila ismeretlen haikuját közreadja Sajó László
*


Órarugókból
épített csigaházban
lakik a költő.

Korányi Mátyás
*


semmit nem várok
a tavaszi levél vers
de ma újra fagy

Vörös István
*


Te hívódsz elő.
A fényérzékeny anyag
s egyben fény: a vers.

Bátai Tibor
*


Vershavazásban
tollászkodnak a költők.
Csendhaza ásít.

Kinde Annamária
*


Hídőrféle a
nyílfű a vers néhol még
étkül is szolgál

Kelemen Lajos
*


Cseresznyevirág
kelyhében fogant kis vers --
világ virága

Vihar Judit
*

a vers - újszülött
sírása égbezengő
iniciálé

Hétvári Andrea
*



Éjszakai ég
vörösében kockázik
halál s a költő

Zalán Tibor
*


Íródik a blog.
Egy monitor hosszasan
nézi a költőt.

Csordás László
*


Nyers gyümölcs a vers,
csak az olvasó napja
érlelheti meg.

Rapai Ágnes
*


Bomlási idő.
Szerelmünk izotópja,
a vers, szétesik.

Pócs István
*


... self - murderer - vers ... :
jó zsef at ti la ... sínen
... : 21 gramm ... : eN plusz EGY

Bíró József
*


versem lerágott
költője szószószban áll
megette halál

Debreczeni Éva
*


szívgödrében a
csendnek begömbölyödve
dorombol egy vers

Géczi János
*


most friss, kérkedsz a
bőrödre karcolt verssel,
szerelemékszer

Erdélyi Ilona
*


Verset találtam
a lenyírt fűdarabok
közt. Zöld tintájú.

Hartay Csaba

Költészet napi haikuk (2. projekt)

A Balládium új gyorsprojektjének a lényege:

1) Költőtársaimat három nappal a magyar költészet napja előtt EZENNEL FELKÉREM, írjanak egy (csak egy!) olyan haikut, amelyben előfordul vagy a vers, vagy a költő, vagy a költészet szó (szerepelhet toldalékolt formában is). Kérem továbbá, hogy (az egységes megjelenési kép kedvéért) a haikunak ne legyen címe.
2) A felhívást csupán internetes felületeken teszem közzé, kivételt képeznek a Balládium eddigi szerzői, akik személyre szóló meghívást kapnak.
3) A haikuk a felhívás közzétételétől küldhetők be
április 11-e 19.00-ig
 erre a címre: ungparty[kukac]gmail[pont]com.
4) A haikuk a Balládium egy külön oldalán egymás alatt jelennek meg, fordított időrendben (a legfrissebb legfelül). A szerző neve minden esetben a vers alatt fog szerepelni. A publikálás folyamatos, az oldalt az első versek beérkezésétől a záró határidőig 8-án, 9-én, 10-én és 11-én napközben kb. kétóránként frissítem. Az utolsó frissítés (ápr. 11., 19.00) után az oldalt és a projektet lezártnak tekintem.

Biztonsági öveket bekötni, máris indulunk.


A beérkezett háromsorosok ide kattintva olvashatók:

2011. március 20., vasárnap

András László: Saját kérész

András László
Saját kérész
A tivadari hídon álltam,
folyásirányban.
Jobb kéz felé a fák mögött
a templom.
Nem látszott, csak tudtam,
hogy ott van.
Alkonyodott. Az ég tetejéről
a fák ágai közé tartott a nap.
Percről percre távolodott,
gyengült a melege, a fénye.
Percről percre, de lassan,
s a híd vasa körül kérészek
keringtek a magasban.

A vaskorlátnak dőlve
néztük. Panna kérdezett.
Elmondtam, amit tudok,
hogy ma születtek,
röpködnek és szerelmeskednek,
és estére mind meghalnak.

Válasszunk kérészt magunknak
 – mondta Panna  –, és kövessük
a szemünkkel, és szeressük,
azt ott, ja nem, ezt ni, ó, elrepült.
És tükrözött a víz,
és elveszítettük szemünk elől
a kérészünket, és hiába
választottunk másikat,
az is eltűnt, ha a fák sötét
háttere elé került.

Egyre kevesebben, egyre
alacsonyabban köröztek.
Fecskék vágtak közébük,
de a többit nem láttuk, hova lett.
- Biztos elrepültek nyugatnak
szárnyukat rezgetve neki a napnak
és boldogan élnek míg meg nem halnak -

– mondta Gina, hozzátéve:- menjünk!
- Jövök én is nemsokára - mondtam,
aztán felnéztem. Már messze jártak.
Én meg ütöttem egyet a híd vasára.

Nem nagyon szoktam fényképezni, érteni sem értek hozzá, néha persze rámjön, és akkor vadul kattintgatok, mert szeretném, hogy meglegyen, mert ki ne szeretné, hogy meglegyen, és persze, néha tényleg meg is lesz valami, de legtöbbször mégis ellene vagyok a fényképezésnek, mert már maga a gép is zavar, egy gép mindig zavar, ha éppen nem használjuk, úgyhogy legtöbbször nincs is nálam gép, mert ha nálam lenne, akkor végig zavarna, és még azt se tudnám, hogy fogom-e használni, nem beszélve arról, hogy képes leszek-e észrevenni, hogy mikor kellene használni, pláne, hogy jól használom-e, és végül az lesz-e a képen, aminek lennie kellene, ezért legtöbbször nincs nálam gép, és ha valaki egyszercsak sajnálkozni kezd, hogy jaj de kár, mert ezt most milyen jó lett volna lefényképezni, akkor azt szoktam mondani, nem baj, majd jól megjegyezzük.

Az úgy volt, hogy egy héten át csorogtunk le a Tiszán egy négyes kenuban a nővéremmel (Éva) és a két nagylányommal (Gina, Panni). Napközben eveztünk, kikötöttünk a homokpadoknál, fürödtünk, esténként pedig sátorverés, tisztálkodás és vacsora után játszottunk – jobbára a vízhatlan kártyával. Aztán a családom nyugovóra tért, én pedig elballagtam a legközelebbi kocsmába, hogy egy  - na jó, kettő-három – hosszúlépés mellett olvassak, írjak, vagy csak bambuljak magam elé.  Szinte minden este született vers, mert minden nap történtek olyasféle apróbb csodák, amelyek a hétköznapokban nemigen - vagy egyszerűen csak nem vesszük észre őket a hétköznapi szemünkkel.

Tivadarban, ha a part felől jön az ember, a Katica kempingtől balra van az a kocsma, ahol aznap este leültem és háromnegyed óra, valamint két hosszúlépés és három cigaretta alatt meglett a vers. A legnehezebb az volt, hogy kihúzzam belőle a szarvasbogarat.  Ugyanis amint mentünk fel a hídra, a forró aszfaltba ragadt szarvasbogarat találtunk – rejtély, hogyan került oda, legalább ötven métert kellett megtegyen az aszfalton. Egy bicskával és sok türelemmel valahogy kiszabadítottuk, beraktuk a szalmakalapomba, és visszavittük a partra, a bokrok közé. Persze, a szalmakalapba is beleakadt, úgyhogy átmenetileg csöbörből vödörbe került, de végül sikerrel járt a mentőakció. Utána mentünk fel a hídközépig, és éltük át azt, amiről a versben beszámoltam. És ehhez az élményhez valahogy nagyon hozzá tartozott a szarvasbogár. Fontos volt, de megírhatatlan, vagyis a versbe beleírhatatlan, vagyis beleírt, de kihúzandó. És akkor még két cigaretta meg egy hosszúlépés elteltével kihúztam a bogarat immár harmadszor - aszfalt, szalmakalap, vers -, és elmentem lefeküdni.

2011. március 13., vasárnap

Kemény István: Az apa a nagykönyvben

Kemény István
Az apa a nagykönyvben
Mondj egy udvart. Egy titkot. Vagy adj tanácsot.
Mondj egyetlen udvari titkos tanácsost.
Egy olyan régit, szakállast, testeset,
realistát és jelentőségteljeset,
rég halott festők diákcimboráját,
bölcs, öreg színészek szerepálmát,
olyat, aki titkon tetszik a tömegnek,
viccek hőse, de a poénon röhögnek,
kétszer volt gyűlölve, négy-ötször megunva,
de lehet, hogy holnap miniszterelnök újra,
nem is olyan régen még nőügyei voltak,
és egy kicsit mindig részeg, állítólag,
fecseg a bálokon nagy élvezettel,
de nem él vissza a rábízott közhelyekkel,
a filozófussal hetente együtt étkezik,
de inkább amatőrmód történészkedik,
nevet ad egy kornak, egy pipának s emellett
még egy egyszerű kis német fejedelemnek,
tudja, hogy volt rossz, és hogy nem tette jóvá,
s nem is a bűnbánat – s nem is tette jóvá,
nem is tévedhetne, de azt is tudja, téved,
de most is megöletne engem vagy téged.
Tudnám, hogy gondja van rám, pedig nem szeretne,
én meg végre lennék bármi, csak szabad ne.

Egy nagyszabású figurát próbáltam megírni ebben a versben, a történelmi Apát. Azt az apát, ami az én apám soha nem volt. Bár talán szeretett volna. És ami én  pláne nem vagyok. Egy olyan alakot, mint Goethe vagy Churchill. És az elmúlt kétszáz évet. Azt a korszakot, ami alatt a szabadság eszméje uralkodott, próbálkozott, aztán győzött. És végül túlgyőzte magát. Kilencvennyolcban írtam a verset. Akkor az apám már nagyon beteg  volt. Kilencvenkilencben halt meg. Ekkoriban már körülbelül egy évtizedet éltem le egy ún. szabad országban, kicsit  megismertem a politikai értelemben vett szabadságot, kicsit megszerettem, és kicsit ki is ábrándultam belőle. De a versben igazából a saját félelmem van benne a szabadságtól. A szabadság mint kötelesség. Fellázadni a körülmények ellen, amikbe beleszülettem, és nekimenni az ismeretlennek. Ennek során fellázadni az apa ellen, legyőzni. Minek? Azért, mert egy másik apa (mondjuk Freud?) ezt mondta? Én szerettem az apámat, és szerettem a körülményeket is, amikbe beleszülettem. Szerettem a történelmet. Semmi kedvem nem volt lázadni, és azt láttam magam körül, hogy a lázadók annak rendje és módja szerint beállnak az apjuk helyére. Ráadásul úgy éreztem, szabadnak lenni azt is jelenti, hogy következetesen, kitartóan dolgozni azon, hogy egyedül maradjon az ember.

Szóval a vers talán arról szól, hogy megpróbálom igazolni az Apát. És ezáltal magamat. Hogy miért nem lázadok. Merthogy nagyon rendben van a világ úgy, ahogy van, és én nem vagyok deviáns amiatt, hogy nem lázadok ellene. De azért mindig is nyomasztott, hogy talán mégis kötelességem lenne lázadni.
    
Most, 2011-ben már majdnem az életem fele telt el a szabadságban. Mostanra kiderült számomra, hogy a szabadság nemcsak nekem kínos feladat, nem én vagyok torzszülött, hanem az emberek jelentős részének semmi szüksége rá. Nincs rá időnk, erőnk, igényünk. És a szabadság nem egy evidencia, ami most már mindig így lesz magától. Hanem akár meg is szűnhet.

Akkor szűnjön, gondolom. És ez meg váratlanul jó érzés. Mégis működik a világ, alakul egyfolytában, vannak benne kalandok, lehet választani. Nem muszáj szabadnak lenni, és ettől valahogy kedvem támad hozzá.

2011. március 6., vasárnap

Sajó László: Költők a teraszon

Sajó László
Költők a teraszon

Na, kitolták Keatset is.
Már csak ő hiányzott.
Még melegít a simogató Nap
a teraszon, gégéig takaróznak
a költők. Ülnek vagy fekszenek.
Csak Petri ácsorog. Ő nem beteg.
Egymás után szívja a cigit.
És vodkázik és viszkizik.
Az Ivócsarnokból jött,
a vegyesboltból, mely kocsma is.
Hegyivegyigyümi. Volt ma is.
Tudják az orvosok, nem szólnak.
Minek, kinek is szólnának.
Egy élőhalott betegnek?
Én? nem halok meg, ezeknek,
mondja Petri, és mégis leül,
egy újabb krimibe mélyed.
És nem köpi ki,
mert be se veszi
a maszlagot, hogy gyógyulás…
Az orvosság méreg.
A teraszon, ha nem is zajlik, surrog az élet.
Milyen kerek most a Nap,
és forró! Teát osztanak
a nővérek
fehér zokniban, papucsban.
Meghaltam, vagy csak aludtam?
Kálnoky nehezen ébred.
Angyal vagy nővér
beadja a mára rendelt mérget
üres, keserű teával.
Csokonai, én szólok hozzád,
te tudtad, hogy a teát brómozzák?
Szegény Janus a táborozáskor,
Vitéz meg, hol is máshol,
temetésen lett beteg.
Nézem a nővért, éjjel elképzelem,
köröttem alszik a kórterem,
de hiába verem,
fel se áll.
Ez már a halálos ítélet.
Isten engem úgy!, nem iszom több teát.
Panaszkodik Janus Vitéznek.
Képzeld el az izmos hullaszállítót, köcsög,
mondja Vitéz, és mellette Fazekas fölröhög,
pedig már azt hitték, halott.
Janus-seggű! Téged basznak, ha nem baszod!
Egy jó bemondás, több se kell neki.
Még egy Mihály és még egy debreceni.
Hej, földi,
ha itt lenne Földi,
mehetne az ulti!
Én beszállhatok, szól Janus félénken.
Mire Vitéz: Jó, de te leszel középen.
És úgy röhögnek,
aranyos slájmot fölköhögnek.
Tóth Árpád morog: csendet kérnék,
a végén még
életre vidítanak!
Melegít a Nap,
a borzolva simogató.
Akár egy óramutató,
a nővérek körbejárnak,
hozzák a repeta teákat.
Repeta, repetitív.
Látom, egész nap karistol,
mondja, Mihály, ma megint mit írt?,
kérdezné Kosztolányi Babitstól,
ha szóba állnának egymással.
De hát ez szóba sem jöhet.
Egy-egy gondolatot lemásol,
pl. Mihály, volt ma köpet?
Köpni se tudok, se nyelni.
Esélyem sincsen, szemernyi.
És ne ízetlenkedj, Desiré,
s jön rá a rím: Rövid telünk lesz idén.
Így leveleznek
megannyi hulló cédulán.
Lassan múlik a délután.
Itt jön a nővér, cseszd meg.
Cseszd meg te. És ne emlegesd a köptetőt!
Te meg ne rímeltesd rá a hegytetőt!
És egész nap jön-megy a szöveg,
gyűlnek a cetlik, mint csészében a köpet.
Mondja, maga költő-féle?
Hogyha kérem, megkefél-e?
Így telnek a napok, az éjjelik.
Desiré szorong, hogy a két nő egyszerre érkezik.
Alacsonyan szállnak a muzsák.
Izgalmában egy ceruzát
csonkig lerág,
míg eszébe jut a rím: gégerák.
Baka Pista, hát itt vagy te is,
moj daragoj drug!, örül Hodaszevics,
tud kivel beszélgetni.
Fölnéz Baka István, kezében Sztyepan Pehotnij-kötet.
Az életből elég ennyi!
A lemenő Nap véres köpet.
A nővérek összeszedik a teás, a köpőcsészéket,
ma se történt semmi.
Ennek a napnak is vége.
Petri a krimi végére ért, már nem részeg.
Az életből jutott nekünk mára is.
Ki a gyilkos?, kérdezi Márai,
Petri ránéz, rekedten felel.
Ön gyilkos. De már fel sem nevet.
Márai se. Ez nagyon gonosz volt.
És nem ugrik le a teraszról.
Sötét Nap, hogy elvakítsz!,
felkiált, és halva Keats.
Hát, nem volt itt túl sokáig.
És temethetjük Bakát is.
Lement a Nap, föld alá való.
Ó, az Isten, az alávaló,
megteremté Káint,
kötné fel magát is!
Ez megőrült. Szegény Juhász Gyula,
nem segít injekció, kapszula.
Na, menjünk, holnap is
Nap, indul Novalis.
Eridj. Engem betolnak.
Nem lesz reggel, se holnap.

Szétnéz Isten, üres a terasz.
Elégedett. Rímnek ez se rossz.
A végén még én is költő leszek
stb. És a többi, igazi beteg?
Ők itt sincsenek.
Minek a szanatórium?
Nem segít, csak az ópium.
Halál ellen való orvosság?
Meghal, aki orvost lát.
Pl. itt van (volt) Christian Morgenstern,
nem látja, már a hold kel fel.
Jó éjszakát és jó reggelt!
Ó, Nap!
Holnap senkit sem találsz itt,
a teraszon a szél játszik
tonna cédulányi verssel.

Mint a tüdő csúcsán a jég,
hol voltunk, hol nem voltunk a teraszon, egyszer.
                                                                                  Kékestető, 2011. február

A vers még friss, nem is szoktam így közreadni, pihentetem – de nincs régi-új.
Évente visszatérek a szanatóriumba, ez az én „alkotóházam”.
A vers keletkezése (túl) egyszerű: kiültem a teraszra, sütött a februári nap, írtam. Persze előtte számbavettem a tüdőbeteg (gége-, rák-) költőket, s benépesült a terasz. Majd kiürült.
Egy másik teraszon, a Korányiban (Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet) jött az ötlet, Kálnoky Szanatóriumi elégiája volt a hívóvers.

__________________________________
más: üveg erkély, téli nap - terasz: beépítés

2011. február 27., vasárnap

Kun Árpád: Mese az esetlen hegyekről

Kun Árpád
Mese az esetlen hegyekről
Azok, akik meghalnak, káprázatos
növésbe kezdenek. Három évvel a
temetése után apánk már óriás. Ük-
és szépanyáink esetlen hegyekként

imbolyognak a horizonton. Még
a kisebbek is, a névtelenek, az
elfeledettek, felhőket terelnek,
mamutfenyők, akikhez a hórihorgas,

széles vállú halál se merészkedik
közel, nehogy természetellenesen
aprónak tűnjön, mint bálna mellett
az elefánt. Méreteik alapján kép-

telenség, pedig ők is emberként
szenvedtek ki, és nem úgy múltak
el, ahogy az istenek. Kihűlő
hamvaik még csak Pompejit sem

temették maguk alá, nem, sokan
visszatöpörödtek az unokákhoz,
sőt tovább, és legeslegvégül
elkallódtak a játékszerek között.

Senki, maguk legkevésbé, de
még a ruháik, cipőik se tudták
róluk, hogy kicsodák. Mostanra
mégis elég, ha árnyékukból,

amit mamutfenyőként vetnek,
egyetlen tűlevélnyi megcsillan
rajtunk, és minden, amit teszünk
vagy gondolunk, színtiszta arany.

    A versalkotás folyamata egy gondolatvillanással kezdődött. A villanásból azután folyamatos fény lett, és a gondolat ragyogni kezdett. Gondolat volt, pedig verbális alakot nem igazán öltött. Két állítás vibrált bennem homályosan, a megfogalmazás határán, az egyik körülbelül, hogy "a halottak túlnőnek rajtunk", a másik - megint csak kb. -, hogy "mérhetetlenek". A gondolatvillanás - ahogy jóval később, már a vers megírása után egyszer eszembe jutott - abból a közhelyből cikázott elő, miszerint "halottakról vagy jót vagy semmit", amit ugye olyankor mondunk, amikor jelezni kívánjuk, hogy az, aki meghalt és éppen szóba került, más megítélés alá tartozik már, haszontalan lenne tovább és utólag kritizálni, jóllehet nem voltunk róla túl jó véleménnyel a halála előtt. Ez a közhely bennem egyfelé hangsúlyozódott, és az lett a legfontosabb része, hogy a halottak más megítélés alá tartoznak. Ahonnét megint kicsit tovább mozdult az értelme, oda, hogy más dimenzióba kerülnek, más méretek közé.
    A verbális vibrálás maga mint valami lidércfény táncolt a felszínen annak jeleként, hogy mélyen megrendültem. Egyébként pedig azért rendültem meg, mert felismerés hasított belém. Felismerésem, mint említettem, egy gondolat volt, amit lelki szemeim előtt kristálytisztán láttam, mint valami elvont alakzatot. Jóllehet közvetlen érzéki, konkrét képpé lefordítható vizuális formát nem öltött, mégis szépnek, sőt gyönyörűnek tűnt, gondolat-mivolta miatt pedig mélynek és igaznak. Erről abban a pillanatban nem sok mindenkit tudtam volna meggyőzni, mivel még hiányoztak a szavaim. Ha ennek ellenére ki kellett volna magam fejezni, akkor olyasmit dadogtam volna, hogy rájöttem, miszerint "a halottak azonosak a régi istenekkel".
    Tisztában voltam azzal, hogy a lelki szemeim előtt megjelenő, leginkább tehát gondolati alakzatnak egyelőre csak nagyon szegényes a verbális megjeleníthetősége, mégis pontosan leírtam az írás elején idézett két állítást ("a halottak túlnőnek rajtunk", "mérhetetlenek"), mivel korábbi versírási tapasztalataim alapján tudtam, hogy mostani mély megrendülésem jó alapanyag lesz majd a későbbi "hidegfejű" kidolgozáshoz. Megrendülésem rá volt tapadva e két állításra, így azokat pontosan konzerválnom kellett, hogy később majd felidézhessem, munkajelleggel visszajátszhassam a megrendülést. Amikor leírtam a két állítást, már nemcsak konzerváltam, de szavakkal is dolgozni kezdtem. Ami beindította a - bocsánat - verbalitásomat. Még bennem volt a megrendülés, láttam a szavakkal kifejezhetetlen gondolati alakzatot, de az agyam/tudatom/mim? lassan átállt egy másikfajta működési módra. Eszembe jutott, hogy a halottak olyan látványt nyújtanak, "mintha a hegyek imbolyognának". Hol? "Egy belső horizonton:" Nem voltam megelégedve a kép nyelvi formájával, de azzal nagyon, hogy végre verbálisan is valami eredetinek tetszőt találtam arra, hogy kifejezzem magam.
    Ha megrendülésemre más szót keresek, azt mondhatom kissé ódonabbul, hogy ihletett voltam. Az ihletből költői ihlet csak apránként lett, nem egy csapásra. Most, hogy előttem volt a papíron ez a "mintha a hegyek imbolyognának a belső horizonton", végre lett valami anyagom, amit megmunkálhatok, valami, ahová helyezkedve kívül kerülhetek megrendülésemen/ihletettségemen. Úgyhogy a hasonlatot gyorsan át is javítottam metaforára, mivel azt erősebbnek éreztem, így: (a halottak) "hegyekként imbolyognak a belső horizonton".
    Megjegyzem, a Weöres Sándor-i "Egy/ hegy/ megy,/ szembe jön egy másik hegy" stb. (Mese) elég élénken él a tudatomban - jóllehet kismillió más idézettel együtt, de mégis. Valószínűleg közvetett módon segíthetett metaforám megtalálásában. Ugyanakkor egy Weöres előtti, archetipikus képről van szó, az emberiség egyik döbbenetes tapasztalatáról, tudni illik, hogy a hegyek képesek megindulni. Ráadásul ez a tapasztalat sajátos helyi színezetet kap itt, ahol jelenleg lakunk, Norvégiának a fjordvidékén. Földtörténetileg mérve csak nemrég húzódtak innét le az utolsó eljegesedés gleccserei, amelyeknek szakadékos medrébe beáramlott az elolvadó jégtőt megemelkedett tenger. A pillanatnyi állapot egy szédítő látványt nyújtó táj, ahol egymást váltják a meredek ormok, hegyek. Gyakorta szakadnak ki és indulnak meg belőlük kisebb-nagyobb sziklák a mélybe alvilági dübörgéssel, csattogással, amely kilométerekre elhallatszik. Egyszóval itt tényleg mennek a hegyek.
    Nálam viszont "imbolyogtak". Most, hogy végre sikerült némileg kívül állnom ihletemen, szerettem volna ezt az "imbolygást" megerősíteni, ezért a "hegy"-hez jelzőt írtam: "esetlen". Utólag látom, hogy a jelzővel kicsit "emberiesíteni" akartam a metafora azonosítottját, azaz a halottakat, áttételesen azt sugallni róluk, hogy esendőek, szánalomra méltóak minden "hegységük" ellenére.
    Éppen csak belekezdtem, de itt akkor abba is hagytam a versen való munkálkodást. Már nem emlékszem, hogy azért-e, mert valami mindennapi feladat elszólított, vagy, mert azt gondoltam, pihentetem az anyagot. Az biztos, hogy így volt a legjobb. Egyelőre még nagyon rám telepedett az ihlet. Mintha részegség venné el józan ítélőképességemet, és nem ülhetnék volánhoz, vagy izgalomtól remegne a kezem, és képtelen lennék tűbe cérnát fűzni, nem éreztem elég finoman a szavakat, a jelentéseiket, az árnyalataikat, az egymáshoz való viszonyukat, hogy együttesen, mint mondat, merre tartanak, milyen más szavak jöhetnének utánuk.
    A következő vershez-ülésnél az első két, meglehetősen költőietlen állítással ("a halottak túlnőnek rajtunk", "mérhetetlenek") akartam valamit kezdeni. Ahogy azt előre sejtettem, általuk felidéződött bennem a megrendülésem, de már csak mint emlék, eredeti hevessége nélkül - viszont költőileg lendületbe hozott. Most hideg fejjel azt is észrevettem, hogy valódi költői kép rejtőzik a mondatok mögött. Szerettem volna valahogy, nem is akárhogy, hanem pontos, kifejező szavakkal láthatóvá tenni. Maga a kép szürkén szólva az, hogy a halottak a haláluk után nőni kezdenek, méghozzá nagyon gyorsan. Különböző mondatokkal vacakoltam, hogy ezt megjelenítsem. A megjelenítés nem tűnt bonyolult feladatnak. A nehézséget az okozta, hogy a képnek a vers első mondatában benne kellett lennie, rögtön magára vonnia az olvasó figyelmét, ráállítani őt a vers logikájára. Ehhez egyszerűen kellett szólnom, és hatásosan. Egy darabig képtelen voltam rá. Túlságosan bele volt égve a tudatomba, hogy azzal indítsam a mondatot: a "halottak". Szinte kényszeresen ez a "halottak" akart a mondat alanya lenni. Ami alannyal a legfőbb gond a statikussága volt a hirtelen bekövetkező eseményhez, a növekedéshez képest. Amikor erre rájöttem, és meg tudtam szabadulni az alanytól, már nem volt nehéz leírnom a végleges vers első mondatát.
    Na jó, ez kész volt. Nekiláttam a másik állításnak, hogy "mérhetetlenek". Ebből kikerekítettem egy második mondatot, valamilyen lett, elég vacak. Tudtam, nem végleges, ezért könnyebb szívvel hagytam így. Tovább akartam menni, lássam, milyen lesz a vers íve. Rendben. Innét folytatódik akkor a harmadik mondat, ami a már meglévő ("esetlen hegyekként imbolyognak a belső horizonton"). Kicsit ezen is javítottam, az eddig "aláértett" halottakat felülírtam azzal, hogy "dédapáink".
    Csakhogy ez így sehogy se hangzott. Legalább egy kis dinamikája lenne. Hm. Lássam csak újra azt a vacak második mondatot! Második mondatként beteszek az éppen meghalók és a dédapák közé egy köztes generációt, és valahogy konkretizálom. Nagyszerű! Vagyis akkor legyen szó az "apám"-ról, nem, átfogóbban: az "apánk"-ról. Ez az eredeti "mérhetetlen" pedig kidobandó, hiszen az ezután következő dédapák, akik csak hegyek, a mérhetetlenhez képest összemennek. Az "apánk" tehát ékelődjön be a növekedés kezdete, nullpontja és a hegyek közé. Már nagy, de még nem hegy - legyen belőle óriás. Készen lett a végleges második mondat.
    Még egyszer nekimentem a harmadik mondatnak, ha már megint visszajutottam hozzá. A második mondatban az "apánkról" van szó, akkor itt a "dédapáinkat" átírtam "dédanyáink"-ra és odabiggyesztettem eléje az "ük-"-öt, hogy még visszább mutassak a múltba, meg ettől lett a mondatkezdetnek valami nyelvi darabossága, ami jól hangzott a fülemnek.
    Idáig érve nyakig benne voltam már a költői munkában, ráhangolódtam. Ami abból is nyilvánvaló volt, hogy mint istállóban a legyek, zsongtak a fejemben a különböző képek, amelyeket gyorsan el kellett kapdosnom, magyarul leírnom, nehogy elreppenjenek. A művészi munka nagyon intenzív tárgyra-irányultság. Amit azért mondok, mert az elkapdosott képek nem bármilyen hangulatú, témájú képek voltak, hanem mind nagyon szorosan kötődtek a készülő vers témájához. A kidolgozottságukban viszont különböztek egymástól, némelyik szinte kész volt verbálisan, némelyik nem, csak nyers képisége számított, egyébként kezdetleges formában jegyeztem le.
    Az ihletettség – ezúttal, mint grafomán eufória - veszélyesen emelkedett bennem, éreztem, ahogy a sajátos részegségtől kezdem elveszíteni a szóérzékelő képességemet, de azt is tudtam, hogy jegyeznem kell a képeket, nem hagyhatom veszni őket.
    A grafomán eufória mellett racionálisan is működtem. Úgy gondoltam, hogy, ha már a növekedés az alapképzetem, el kellene játszanom a méretekkel - a játékosság esetleg jót tehet a versnek. Ha egy későbbi, készebb megírottsági szinten majd kiderül, hogy a játékosság a vers ellen dolgozik, még mindig lemondhatok róla. Ennek jegyében jutott eszembe, hogy a hegynél kisebb például egy fa. Már az "imbolygó hegyek" megtalálásakor segített, mint mondtam, a hely szelleme, most a faválasztásomnál is befolyásolt. Az itt gyakorta előforduló "vörösfenyő" jött a tollamra. Ráadásul a vörösfenyő fontos szerepet játszott privátilag is az ősszel, amikor egyfajta sárgahúsú tinórugombát gyűjtöttem alatta. A főnevet rögtön megerősítettem a "roppant" jelzővel. Ezt a "roppant vörösfenyőt" később, a harmadik-negyedik vershez-ülésnél kicseréltem "mamutfenyő"-re. Nem véletlenül. Akkor már véglegesen a helyére került hasonlatom a bálnáról és az elefántról. Ez utóbbi állat, az elefánt gondolatkapcsolással hozta elődjét, a mamutot.
    Megjegyzem, a bálna-elefánt kép egy gyerekkori ábra miatt merült fel, amely örökre beleégett az emlékezetembe. Egy állatokról szóló, gyerekeknek írt könyvben láttam - a bálna súlyát elefántban adta meg. A bálna mellé odatették az őt súlyban kitevő elefántokat, körülbelül úgy harmincat. Mit mondjak? Kevés annál furább dolgot láttam életemben. A költői képet elsőre is jónak találtam, mint hasonlatot a nagyméretű holtak és az elég nagyméretű halál kettősének kifejezésére, nyelvileg viszont igencsak megküzdöttem, amíg elértem a végleges változatot. Itt attól a képzetemtől kellett megszabadulnom, hogy a kép lényegéhez tartozna ábra mivolta. Újabb és újabb változatban leírtam a gyerekkori ábrát bálnáról és elefántról, de egyikkel se voltam megelégedve. Joggal, mert esztétikai tétje nem kapcsolódott ahhoz az akcidenciához, hogy én a két állatot súlyt kifejező ábraként láttam egymás mellett. A költői kép felől nézvést a lényeg abban állt, hogy, ha a két állat egymás mellé kerül, akkor mi van.
    Ennek a két állatnak a felvillantása jól lezárta érzéki, vizuális szinten a hirtelen növekedésről szóló költői beszédet és az azt követő játékot a méretekkel. Tudtam, itt váltanom kell, méghozzá valami általános megfogalmazással. Primitívebb formában leírtam azt, hogy "Méreteik alapján kép-/ telenség, pedig ők is emberként/ szenvedtek ki, és nem úgy múltak/ el, ahogy az istenek." A megfogalmazás fokozataira, amelyek megint csak lépcsőzetesen lettek egyre tökéletesebbek, most nem térek ki, csak jelzem, hogy "ősmegrendülésem" alapfogalma tér itt vissza az "istenek"-kel.
    "Pompeji"-vel a következő mondatban egy Petőfi Sándor-parafrázist cseréltem ki, ami az Egy gondolat bánt engemet villám csapta fájára ("legyek fa, melyen villám fut keresztül") és leomló sziklájára ("legyek kőszirt, mit hegyről a völgybe/ eget-földet rázó mennydörgés dönt le...") játszott rá. Pompeji és Petőfinek ezek a képei olyan állandó képzetei a fantáziámnak, amelyek alig várják az alkalmat, hogy, ha apropóját érzik, előbukkanjanak, és bekerüljenek a verseimbe. Itt most a Petőfi-parafrázisnak nem volt szerencséje, nyoma se maradt, a pompejis kép viszont annál jobban passzolt. Pompeji felidézése, úgy ítéltem meg, több szempontból is hatásos. Például eljátszik a "kihűlő hamu" egy másik értelmével, amikor elsősorban nem a holttest hamvasztása után kihűlő hamvakra, hanem a vulkáni hamura gondolhatunk - és felvillantja a poétikai látómező peremén a Vezúvot, egy vulkánt, ami rokonságban áll az esetlen hegyekkel, és az emberi emlékezet szerint legalább egyszer ugyanúgy imbolygott, ahogy ők.
    Az "istenes" és a pompejis" mondatok szőrmentén abból a hatalmasságból vesznek vissza, amely a hirtelen és folyamatosan növő halottak sajátja a vers első részében. Szándékom szerint átvezetésként szolgálnak ahhoz, hogy utánuk beszélhessek az öregek halálelőtti nyomorúságáról. Ezt a nyomorúságot egészen közelről tapasztalom meg a valóságban, mivel jelenleg, a vers megírása körüli időben félállásban az a munkám, hogy nyolcvan-kilencven éves nőkhöz-férfiakhoz járok ki, segítek nekik a háztartásban és gondoskodom róluk. Többek között például van egy öreg hölgy, akinek a jelene gyakorlatilag pár másodpercre szűkült be, mert demenciája miatt a néhány perccel korábban történtekre már nem képes visszaemlékezni. Ha bekapcsolom a mosogatógépét, pár perc múlva megkérdezi, miért megy, és nekem pár percenként újra és újra mondanom kell azután, hogy azért, mert bekapcsoltam. Ez a pár perces "jelenketrec" szorongással és frusztrációval tölti el... Szóval őt öltöztetve jutott eszembe, hogy azok a ruhák, amiket hord - az elnyűttségük alapján már évtizedek óta, a demenciája előttről - tulajdonképpen többet tudnak jelenlegi életéről, talán róla is, mint ő saját maga. Az ötletet lejegyeztem, a versírás idejéig kallódott, de akkor itt megtalálta a helyét: "Senki, maguk legkevésbé, de/ még a ruháik, cipőik se tudták/ róluk, hogy kicsodák." Amint látható, csavartam még egyet a gondolaton, vagyis a versben már a ruháik, cipőik sem tudják a talán nemsokára esetlen heggyé növőkről, hogy kicsodák.
    A zárómondat ősformája már az első vershez-üléskor megszületett. Legprimitívebb alakban egy egyszerű kép volt. Láttam, hogy az esetlen hegyeknek árnyéka van, csak azt nem lehetett kivenni, hogy ez az árnyék kire vetődik. Ránk, az unokáinkra, minden még élőre? Ezt a látványrészletet próbáltam kiélesíteni, elég sokáig küszködtem, míg végül elvetettem mint nem-lényegest. Méghozzá akkor, amikor a kiélesítések alatt, egyszer csak megláttam, hogy ez az árnyék valójában nem sötét, hanem fénylik. Rájöttem, hogy esztétikai tétje a költői képnek az, hogy képes vagyok-e érzékeltetni szavakkal a fényes árnyék látványát. A probléma megértésével egy időben érkezett a megfogalmazás is, olyasmi, hogy: "Ha (az esetlen hegyek) árnyéka ránk vetül, aranyat cselekszünk." Ezt így túl elvontnak, nem elég láttatónak éreztem, de akkor rögtön nem tudtam rajta érdemben változtatni. Egy következő vershez-üléskor az árnyékokat már nem az esetlen hegyek vetették, hanem  a "roppant vörösfenyők". Ettől az árnyék is konkrétabb lett, lombok, ágak árnyékává vált. Amikor aztán a "roppant vörösfenyők"-et átjavítottam "mamutfenyők"-re, az árnyékról hirtelen kiderült, hogy egészen iciripiciri, éppen csak egy tűlevélé, amitől hatásos kontraszt támadt a mamutfenyők nagysága és a tűlevélárnyék kicsisége között. Még a "cselekvés"-t kibővítettem a "gondolkodás"-sal, és leírtam a végleges zárómondatot. Készen lett a vers legutolsó változata.
    Versem ritmusa, üteme hidegen hagyott, bár időnként hallottam ilyen-olyan időmértékes verslábakat kopogni benne. Mégis főként arra ügyeltem, hogy tömörsége, alapos kidolgozottsága ellenére is gördülékeny, jól mondható legyen. A gördülékenységen kívül formailag legfeljebb az foglalkoztatott, hogy a mondatokat négysoros, kábé kilenc-tizenegyes szótagszámú strófákba írjam, valahogy úgy, ahogyan piskótatésztát öntök őzgerincformába - vigyázva, de laza mozdulatokkal.
    Hetekkel később, hogy készen lettem, kiderült, hogy "ősmegrendülésem" még mindig dolgozik bennem, mert megírtam a tárgyalt vers párdarabját (Mese porról, kőről, vízről). Innét azonban egy másik kisesszé következhetne.