Sajó László: Költők a teraszon

Vers + történet (1. projekt)

Sajó László

Költők a teraszon

Na, kitolták Keatset is.

Már csak ő hiányzott.

Még melegít a simogató Nap

a teraszon, gégéig takaróznak

a költők. Ülnek vagy fekszenek.

Csak Petri ácsorog. Ő nem beteg.

Egymás után szívja a cigit.

És vodkázik és viszkizik.

Az Ivócsarnokból jött,

a vegyesboltból, mely kocsma is.

Hegyivegyigyümi. Volt ma is.

Tudják az orvosok, nem szólnak.

Minek, kinek is szólnának.

Egy élőhalott betegnek?

Én? nem halok meg, ezeknek,

mondja Petri, és mégis leül,

egy újabb krimibe mélyed.

És nem köpi ki,

mert be se veszi

a maszlagot, hogy gyógyulás…

Az orvosság méreg.

A teraszon, ha nem is zajlik, surrog az élet.

Milyen kerek most a Nap,

és forró! Teát osztanak

a nővérek

fehér zokniban, papucsban.

Meghaltam, vagy csak aludtam?

Kálnoky nehezen ébred.

Angyal vagy nővér

beadja a mára rendelt mérget

üres, keserű teával.

Csokonai, én szólok hozzád,

te tudtad, hogy a teát brómozzák?

Szegény Janus a táborozáskor,

Vitéz meg, hol is máshol,

temetésen lett beteg.

Nézem a nővért, éjjel elképzelem,

köröttem alszik a kórterem,

de hiába verem,

fel se áll.

Ez már a halálos ítélet.

Isten engem úgy!, nem iszom több teát.

Panaszkodik Janus Vitéznek.

Képzeld el az izmos hullaszállítót, köcsög,

mondja Vitéz, és mellette Fazekas fölröhög,

pedig már azt hitték, halott.

Janus-seggű! Téged basznak, ha nem baszod!

Egy jó bemondás, több se kell neki.

Még egy Mihály és még egy debreceni.

Hej, földi,

ha itt lenne Földi,

mehetne az ulti!

Én beszállhatok, szól Janus félénken.

Mire Vitéz: Jó, de te leszel középen.

És úgy röhögnek,

aranyos slájmot fölköhögnek.

Tóth Árpád morog: csendet kérnék,

a végén még

életre vidítanak!

Melegít a Nap,

a borzolva simogató.

Akár egy óramutató,

a nővérek körbejárnak,

hozzák a repeta teákat.

Repeta, repetitív.

Látom, egész nap karistol,

mondja, Mihály, ma megint mit írt?,

kérdezné Kosztolányi Babitstól,

ha szóba állnának egymással.

De hát ez szóba sem jöhet.

Egy-egy gondolatot lemásol,

pl. Mihály, volt ma köpet?

Köpni se tudok, se nyelni.

Esélyem sincsen, szemernyi.

És ne ízetlenkedj, Desiré,

s jön rá a rím: Rövid telünk lesz idén.

Így leveleznek

megannyi hulló cédulán.

Lassan múlik a délután.

Itt jön a nővér, cseszd meg.

Cseszd meg te. És ne emlegesd a köptetőt!

Te meg ne rímeltesd rá a hegytetőt!

És egész nap jön-megy a szöveg,

gyűlnek a cetlik, mint csészében a köpet.

Mondja, maga költő-féle?

Hogyha kérem, megkefél-e?

Így telnek a napok, az éjjelik.

Desiré szorong, hogy a két nő egyszerre érkezik.

Alacsonyan szállnak a muzsák.

Izgalmában egy ceruzát

csonkig lerág,

míg eszébe jut a rím: gégerák.

Baka Pista, hát itt vagy te is,

moj daragoj drug!, örül Hodaszevics,

tud kivel beszélgetni.

Fölnéz Baka István, kezében Sztyepan Pehotnij-kötet.

Az életből elég ennyi!

A lemenő Nap véres köpet.

A nővérek összeszedik a teás, a köpőcsészéket,

ma se történt semmi.

Ennek a napnak is vége.

Petri a krimi végére ért, már nem részeg.

Az életből jutott nekünk mára is.

Ki a gyilkos?, kérdezi Márai,

Petri ránéz, rekedten felel.

Ön gyilkos. De már fel sem nevet.

Márai se. Ez nagyon gonosz volt.

És nem ugrik le a teraszról.

Sötét Nap, hogy elvakítsz!,

felkiált, és halva Keats.

Hát, nem volt itt túl sokáig.

És temethetjük Bakát is.

Lement a Nap, föld alá való.

Ó, az Isten, az alávaló,

megteremté Káint,

kötné fel magát is!

Ez megőrült. Szegény Juhász Gyula,

nem segít injekció, kapszula.

Na, menjünk, holnap is

Nap, indul Novalis.

Eridj. Engem betolnak.

Nem lesz reggel, se holnap.

Szétnéz Isten, üres a terasz.

Elégedett. Rímnek ez se rossz.

A végén még én is költő leszek

stb. És a többi, igazi beteg?

Ők itt sincsenek.

Minek a szanatórium?

Nem segít, csak az ópium.

Halál ellen való orvosság?

Meghal, aki orvost lát.

Pl. itt van (volt) Christian Morgenstern,

nem látja, már a hold kel fel.

Jó éjszakát és jó reggelt!

Ó, Nap!

Holnap senkit sem találsz itt,

a teraszon a szél játszik

tonna cédulányi verssel.

Mint a tüdő csúcsán a jég,

hol voltunk, hol nem voltunk a teraszon, egyszer.

                                                                                  Kékestető, 2011. február

A vers még friss, nem is szoktam így közreadni, pihentetem – de nincs régi-új.

Évente visszatérek a szanatóriumba, ez az én „alkotóházam”.

A vers keletkezése (túl) egyszerű: kiültem a teraszra, sütött a februári nap, írtam. Persze előtte számbavettem a tüdőbeteg (gége-, rák-) költőket, s benépesült a terasz. Majd kiürült.

Egy másik teraszon, a Korányiban (Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet) jött az ötlet, Kálnoky Szanatóriumi elégiája volt a hívóvers.

__________________________________
más: üveg erkély, téli nap - terasz: beépítés