2016. július 12., kedd

Az öreg ruszin sírjánál

Nem időztünk sokáig az öreg ruszin sírjánál. Nem hoztunk virágot vagy koszorút, csak megálltunk a behavazott halom mellett. Apám komótosan levette szőrmesapkáját, maradék ősz hajára nagy pelyhekben hullott hó; amíg olvadni nem kezdett, szinte úgy tűnt, kopasz fejebúbján is újra kinőtt az ezüstpehely. Én is lerántottam a sísapkámat, behúztam a fejemet a két vállam közé, mintha elrejthetném a havazás elől. Talán ha negyedórát állhattunk ott némán. Sejtettem, hogy valamit éreznem illenék, talán egyenesen meg kellene rendülnöm, apám bizonyosan azért hozott ide, hogy magával ragadjon a hely szelleme, vagy a halott öregé, hogy megérezzek valamit abból, ami számára hallatlanul fontossá vált – de be kellett magamnak vallanom, sem a gyász, sem a kegyelet semmilyen fuvallata meg nem érintett, nem kerültem semmilyen spirituális kapcsolatba a halottal vagy a holtak világával. Leginkább csak azt éreztem, hogy egyre inkább átjár a hideg, lassan reszketni kezdek. Didergésem-vacogásom annyira érzéki, annyira tapasztalati élmény volt és oly módon eltöltötte egész valómat, hogy semmiféle transzcendenciának nem engedett helyett.
    Apám tett egy tétova mozdulatot, mintha meg akarta volna tisztítani a ráverődött hótól a fejfát, legalább az ott nyugvónak a neve látszódjon, de aztán legyintett, sarkon fordult, gyors léptekkel indult visszafelé, alig tudtam beérni. Később lassított a tempóján, láthatóan azt akarta, ne mögötte, hanem mellette menjek. Felzárkóztam hát erőteljes alakjához; e percben gyengének, csenevésznek éreztem magam mellette. És kicsit becsapottnak is: csaknem három órát gyalogoltunk idáig, most ugyanennyi lesz a visszaút – ehhez képest szinte semennyit sem álltunk egy behavazott, jellegtelen és számomra jelentés nélküli halom előtt. Voltaképp azt sem tudom, minek okán és mi célból. Többször is úgy tetszett, apám mondana valamit, újra és újra felém fordult, egyszer még a torkát is megköszörülte. De nem szólalt meg, csak menetelt a hóban, nagy, erőteljes léptekkel, és nem segített gondolataim rendezésében. Éreztem, talán valamiféle felismerésekre kellene jutnom, meg kellene értenem a zarándoklat jelentőségét, meg kellene hallanom a rég halott öreg ruszin túlvilági üzenetét, talán az őt eltemető vénséges rabbi imájából kellene valaminek megszólalnia bennem, de sehogyan sem tudtam a mi életünkbe vagy kettőnk viszonyába behelyettesíteni ezt a különös történetet.
    A kis tűzrakó helyen újra leültünk kiszuszogni magunkat. Na most majd megered a nyelve, gondoltam, elmondja mindazt, amit tudnom kell; beavat valami titokba. Valóban megszólalt, de várakozásom ellenére nem mondott semmi konkrétumot. Nincsenek eszközeink a reményre, kezdte vontatottan. Kezünkből kihullik a jámbor szerszám, szánkból kifogynak a szavak, lelkiismeretünket kibérli az üresség. A halál úgy eszi be magát a bőrünkbe, mint szú a pácolatlan fahasábba. És mi nem teszünk ellene, nem teszünk semmit, hagyjuk, hogy lepetézzen. Kihordjuk a halál kukacát, s miközben testünkben tenyészik, büszkén azt hisszük, hogy magunkévá ragadtuk az életet.
    Mivel temetőből jöttünk, indokoltan említette a halált, meg is voltam győződve arról, hogy még mindig a sírnál tett látogatásunk hatása alatt áll; nem sejtettem, hogy ez már rövidesen elhangzó monológjának a bevezetője, amelyben majd kifejti, mit is gondol élet és halál viszonyáról.
    A természet közvetlensége lefoglalja benned a maga birtokait, folytatta kicsit élénkebben, már felállóban. Hiába védekeznél ellene, kiterjed, átbukik a peremen, elsodor torlaszt, gátat, védet. Mint amikor ökölbe szorított tenyeredet lassan szétterpeszted egy zsák mákban, s ujjaid behatolnak a részecskék közé, úgy terjed, árad szét benned a vegytiszta magány.
    Mutatta is előbb ökölbe szorított kezét, aztán szétterpesztette ujjait; majd legyintett. Végérvényesen, menthetetlenül elromlott az, ami Édentől keletre számunkra rendeltetett, folytatta rekedtes hangján, keserűen. A harmónia megtelt unalommal, a bölcsességbe belefészkeltek a kíméletlen dogmák. A régi hiteket mintha a földhöz szegezte volna hegyes husángjaival a folyton megújuló, naprakész önámítás. Egyetlen menedékünk lehetne a szerelem, de nem tudjuk feltörni zárványait, minden próbálkozással egyre alkalmatlanabbaknak minősülünk bármiféle igaz érzésre. Szeretni szükségszerű, a szerelem mégis a legteljesíthetetlenebb parancs, mert ha beteljesíted, feloldódsz és eltűnsz benne, mint cukor a forró teában, ha pedig megóvod magad ettől az átlényegüléstől, akkor egyszersmind a parancsot is meg kell tagadnod. A kérdés az, hogy magadat adod-e fel a szerelemért, vagy a szerelmet magadért, de bárhogy döntesz is, sem az elmulasztott lehetőség miatti önvádat, sem a megvalósult változatban megmutatkozó önzésed miatti lelkifurdalást nem úszhatod meg, ezért úgy oldod meg az ellentmondást, hogy rövideket és gyorsakat szeretsz, majd hosszan és lassan próbálod visszakristályosítani magad a teljes feloldottságból, és minél többször ismétled ezt az önmagadat kockáztató halálos játékot, annál alkalmatlanabb leszel mind a szerelemben való feloldódásra, mind a magad visszanyerésére, hártyák nőnek köréd, keménnyé kérgesülő burkok, és csak akkor veszed észre őket, amikor már végképp rád jegecesedett a reménytelenség. De mégis szeretni kell, a szerelem az emberiség lihegő kényszere, az önmaga csapdáját rejtő legfőbb és legravaszabb elrendelés; okosabb, ha beletörődsz és meg sem kísérled kevesebb gyötrelemmel kiérdemelni a magányt.
    Furcsa volt nekem, ahogy a szerelemről beszélt; az ember azt gondolná, remetéknek már nem jár ilyesmi az eszükben. Apámat száraz faágnak véltem, dehogy is sejthettem akkor, hogy nedvei még frissek, erősek, és megkövetelik a test örömét.
    Újra néma menetelés következett; többet már nem álltunk meg, csak akkor, amikor feltűnt a faház. Sötét tömbje, mint valami megkerülhetetlen igazság állt előttem. Az egyetlen értelmes, de közelsége ellenére elérhetetlen valóságnak tetszett, amely puszta létével megkérdőjelezi a kézzel foghatóbb, megélt realitásokat. Úgy éreztem, a magam a jelenlévősége értelmetlen és absztrakt világot alkot, amelyet apámtól eltávolodva hiába építek vagy képzelek magamnak, mert beszövi az álszentség, a csalás, a megalkuvás; mintha ő, apám lenne a tiszta és biztonságos öreg kontinens, és én a semmi óceánján túli ismeretlenség. Mintha csak árnya lennék valaminek, valós életemet elszívta a hanyatlás és enyészet, amelyből sem kilábalni nem vagyok képes, sem megszokni nem tudom annyira, hogy ne érezzem magamon az állandó hullaszagot.

2016. március 15., kedd

Epizódok pirézségem történetéből

piréz interjú
Piréz blogprofil
A megkeresés jólesett, de kis zavart is okozott az én elmémnek nyugodt járásában. Leginkább azzal, hogy elszoktam az interjúktól. Valaha igen rutinos nyilatkozó voltam, megnyomták a gombot, és toltam a szép kerek összefüggő mondatokat, ügyelve arra, hogy szemléletes és lehetőség szerint szórakoztató is legyen az, amit mondok. Gond akkor keletkezett, amikor az interjú ugyan szóban készült, de később írásban jelent meg - jegyzetekből vagy diktafonból rekonstruálva. Nagyon profi újságírónak kell lennie, aki egy ilyen feladatot nívósan megold: a fölös szóismétléseket, pongyola fogalmazásokat ki kell szűrnie, a csak nonverbális kísérőgesztusokkal érthető mondatokat meg kell bütykölnie - mindeközben arra is vigyázva, hogy az élőbeszéd élénksége, közvetlensége megmaradjon. A diktafonnal (újabban akár mobiltelefonnal) dolgozó sajtómunkások a legtöbbször megspórolják ezt az utómunkát, az eredmény pedig gyakran siralmas: ami mikrofonba mondva remekül megállta a helyét, az leírva nem egyszer siralmasan alulfogalmazott, lapos vagy érthetetlen.

A másik eset, ha írásban készül az interjú. Ennek hátulütőit talán nem kell felsorolnom. Eggyel viszont megtoldanám az efféle írott beszélgetéseknek a mindenki által kitalálható negatívumait. Ez pedig az, hogy az igényesen nyilatkozó alanynak aránytalanul több munkája fekszik benne, mint az egy-két mondatos kérdéseket összeállító riporternek. Hiszen nemcsak az egyes válaszait kell megfogalmaznia, hanem ez esetben már ő felel az egymásra következés logikájáért, azért, hogy a szöveg kertek egésznek, szervesen építkező írásműnek hasson. Akár napok munkája is lehet benne. Aztán megjelenik - és na ki jegyzi az interjút? Természetesen a riporter, akinek alig volt munkája az egésszel.

No, ezért problémás számomra ez a műfaj, és ezért szeretem inkább azt, hogy kérdezzenek szóban - ez ebben az élő formájában kerüljön a médiába - és ne legyen belőle újságpublikáció. Ha meg mégis írásban készül, nos, akkor fenntartom a jogomat arra, hogy ez az én szellemi termékemnek minősüljön és akár én publikálhassam elsőként.

2015. június 2., kedd

Idézetek tőlem

Ha a Google-keresőbe beütnek egy szót, kifejezést, a rendszer általában felkínálja az ezzel a kifejezéssel leggyakrabban keresett szókapcsolatokat. Ha például az én nevemet kopogja be valaki a keresősávba, két verseim címét ajánlja a Google, illetve a Balla D. Károly idézetek kifejezést. Ami nagyjából azt jelenti, hogy sokan keresik aforizmáimat, versekből, prózákból kiragadott "magvas gondolataimat", netán szójátékaimat, bökverseimet. A keresési eredmények között első helyen a citátum.hu rendszere szerepel, pontosabban az abban elhelyezett hét oldalnyi tőlem vett idézet. Ezek sorában is első az, amelyet a kivágott képről is le lehet olvasni: ez egy 1978-as versem négy sora...

Mindez szép és jó, de arra jutottam, az mégsem járja, hogy a saját idézeteimmel egy "idegen" oldal ékeskedjen az első Google-találat alatt. Semmi kétség, készítenem kell egy Balla D. Károly idézetek oldalt. Itt alább fog szerepelni a linkje, ha elkészül :)

2015. február 22., vasárnap

Új irodalmi játék

Összerakós-asszociációs játék
Kibontakozni látszik egy eddig nem próbált játéktípusra épülő sorozat lehetősége. Még csak ízlelgetem a magam kreálta szabályokat és hogy mi következik belőlük - de két feladványom már szép sikert aratott az e célra létrehozott Ludus csoportban a Fészbúkon. Játéktechnikailag a dolog úgy fest, hogy híres emberek nevét (vagy más neveket) rejtek el oly módon, hogy asszociációs sorok kiegészítéseiből lehessen őket összerakni. A nevek vagy irodalmiak, vagy lehetőleg művészeteken belüliek, mint ahogy az asszociációk is ebből a műveltségi körből (plusz tudomány, történelem, mitológia...) kerülnek ki. Most például a
CSOR
CSO
CS
betűhaladványt kellet a következőkkel kiegészíteni:
1. Kossuth-díjas magyar költő, 1916-1995.
2. A szláv mitológia sötét alakja, Csernobog isten fia
3. Kossuth-díjas festőművész, 1865-1961
A toldásokból aztán össze lehet rakni keresett nevet.


2014. október 8., szerda

Véget ért az 50 fordulós asszociációs játék

Fél évnél hosszabb kifutása annak az asszociációs feladványsorozatomnak, amellyel főblogom olvasóit, illetve a Facebookon létrehozott Ludus csoport tagjait szórakoztattam. A főleg irodalmi, filmes, zenei, de gyakran köznyelvi asszociációs játékban műcímeket kellett a játékosoknak megfejteniük. Ez úgy történt, hogy a címek egyes szavaira külön-külön kellett rájönniük megadott hívószó alapján és az adódó képzettársításokból kellett összerakniuk a megfejtendő címet. Ezek lehettek irodalmi művek, filmalkotások, zenei darabok címei, de olykor egy-egy képzőművészeti alkotás vagy mesecím is feltűnt. Nagyon jó játék volt, az első 10 helyezett közel 30 könyv közül válogathat magának jutalmat.

Az én ünnepélyes eredményhirdetésemet egy nagyon kedves személyes epizód előzte meg, erről főblogomban részletesebben is beszámoltam. Itt még annyit, hogy a játszás öröme hétről hétre, feladványról feladványra nagyon megfogott - de kicsit bele is fáradtam a félszáz fejtörő kiötlésébe és főleg az adminisztrálásába (utóbbi inkább nemszeretem munka volt). Alig várom, hogy most mások jelentkezzenek feladványokkal és én lehessek az, aki fejt.

2014. július 29., kedd

Tíz éve az Igaz Szóban

virtualis-konyvAnnak a szerlény, de annál áldasosabb állapotnak a megörökítésére, hogy éppen tíz éve nem publikálok Kárpátalja legkevésbé olvashatatlan lapjában, sorozatot indítottam nemrégiben kezdett (de régi posztokat is integráló) blogomban, sorra vettem az összes akkor publikációmat (elég sok volt 12 hónap alatt, amikor is saját oldalam volt a Hóvége mellékletben, de ezen kívül is szerepeltem publicisztikákkal vagy kis apróságokkal.

Nos, most együtt egy helyen megtalálhatók ezek az írások. A jelen blog témájába jól illeszkedő néhány írás ajánlóját ide linkelem:

Az aranykönyvtől a virtuális könyvig

Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk: ha bámulatos gyorsasággal elterjedhettek a mobiltelefonok, akkor pár éven belül megszokott látvánnyá válhat, hogy autóbuszon utazók vagy egy csendes parkban üldögélők kezében ott találjuk a notesznyi masinákat, amelyek akár annyi könyv szövegét is tárolhatják, mint egy közepes városi könyvtár...

... Néhány hónappal ezelőtt járta be a világsajtót a hír, hogy Szófiában, a Bolgár Nemzeti Múzeumban kiállították a világ legelső, több összefűzött lapból álló könyvét, amely a régen kihalt-eltűnt etruszkok nyelvén íródott. A könyv 6 darab egybekötött, 24 karátos aranylapból áll, amelyeken a szövegek mellett lovasok, sellők, hárfák és katonák láthatók. A 3000 éves kis könyvecskére magát megnevezni nem kívánó megtalálója 60 évvel ezelőtt egy freskókkal díszített sírban akadt rá, amikor autóutat építettek Délnyugat-Bulgáriában a Struma folyó mellett. A múzeumnak ajándékozott lelet eredetiségét egymástól függetlenül ellenőrizte két szakértői csoport Londonban és Szófiában, így valódiságához nem férhet kétség...

Gyilkos irodalom

Egy holland író regényében bevallotta 48 évvel korábbi gyilkosságát. Az anyját rendszeresen bántalmazó mostohaapját ütötte agyon, aztán a hullát felcipelte a háztetőre és onnan ledobta. A kiérkező orvos is és a rendőrség is hitelt adott a tetőről lezuhant férfi balesetéről szóló mesének. Közel fél évszázad elteltével a gyilkos mindezt részletesen megírta könyvében. A dolognak semmilyen következménye nem lehet, Hollandiában 18 év elteltével elévül a szándékos emberölés bűntette. Vizsgálat sem indult, „mivel a rendőrség a könyvből megtudta a valós tényeket”.
A történet számomra problémák sorát veti fel.

Játékban élni

Legnagyobb íróinknak, költőinknek is életeleme volt a játék. Játszottak civilként és íróként, játszottak hol könnyeden, hol mély szenvedéllyel, hol halálos komolysággal. Tudjuk például, hogy az egyik legjobb magyar regény, az Iskola a hátáron szerzője, Ottlik Géza behatóan foglalkozott a bridzs elméletével, Tandori könyvet írt a gombfociról, Csurka a lóversenyről, a Noran kiadó pedig tavaly külön kötetbe gyűjtötte össze Ady Endre, Bíró Lajos, Gárdonyi Géza, Karinthy Frigyes, Kellér Andor, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Nagy Lajos sakkról írt novelláit, „természetesen” Stefan Zweig klasszikus Sakk-novellája előtt is tisztelegve… A kortárs magyar irodalom markáns alakja, Temesi Ferenc meg éppenséggel egy sakkjátszma szerkezete alapján, annak lépéseit követve építette fel Királyáldozat című regényét.

2014. május 30., péntek

Egy piréz Kárpátalján

Hiába van lassan összeszámolhatatlanul sok blogom, mindig rájövök, hogy kellene egy újabb, bizonyos szempontból alkalmasabb. Remekül tudom használni a nagy ingyenes szolgáltatóknál üzemelő webhelyeimet, olykor mégis zavarnak a korlátozott lehetőségek, meg az, hogy végül is a blog nem teljesen az enyém, bizonyos mértékben függök a szolgáltatótól. Amióta van remek saját tárhelyem és élvezhetem a blogműködtetés sokkal tágabb keretek közt mozgó adottságokat, időnként sajnálom, hogy tematikus és általános blogjaim javát idegen helyen nyitottam. És ha már van egy remek ékezetes www.kárpátalja.net domain-nevem, nehéz volt megállni, hogy alatta ne nyissak új kárpátalja-blogot. Hogy nulláról kelljen indítani a publikációk sorát, integráltam bele a karpatalja.blog.hu és a pirez.blog.hu fontosabbnak gondolt posztjait (ami azt is jelenti, hogy a nevezett blogokkal ezután kevesebbet foglalkozom), majd intenzív publikálásba kezdtem. Egyebek mellett újabb ide írom a kevésbé fajsúlyosnak gondolt aktuális észrevételeimet, továbbá írói archívumomból most éppen azokat az írásokat adom közre, amelyek rövid kárpátiigazszós publikációs időszakomból származnak.

2014. február 12., szerda

Állj! Asszociálj!


Nemrégiben egy remek asszociációs játékot tanultam egy zárt Facebook-csoportban. Az elsőre nagyon nehéznek látszó feladványok megfejtése egy idő után szinte euforikus örömet szerzett. Mígnem a szándék is megért: ilyeneket magam is fabrikálnék. Helszínül főblogomat választottam: 10 feladványból álló próbasorozat után rövidesen egy nagyobb lélegzetű játék kezdődik, terveim szerint 50 fejtörő, a kifutási idő kora őszig terjed!  Szeretettel várom a Balládium olvasóit és szerzőit is a játékba, amely 2014 február 16-án indul.

A játék leírása itt olvasható:

2013. augusztus 31., szombat

BDK: Az utolsó futamok

Nyilvános naplót írni nem túl hálás dolog. Ugyanakkor az ilyen feltárulkozás roppant izgató: ha nem így lenne,  több millió blogger nem görnyedne naponta a billentyűzetre csak azért, hogy az eredetileg intim és titkos és nagyon személyes naplóírást a nyilvánosság előtt gyakorolja. Ilyenkor az ember óhatatlanul kettős kényszer hatása alatt cselekszik: egyrészről ott az exhibicionizmus, másfelől a „mindent azért úgysem írok le” önkontrollja. A blogíró mindig az őszinte kitárulkozási vágy és az önvédelmi elhallgató-reflexek közt dolgozik. Hajlandó kiszolgáltatni magát, de ennek mértékét igyekszik kontroll alatt tartani. Aztán vagy sikerül, vagy nem.

Nagyon valószínű, hogy az a folyamat, amelynek során én a környezetemtől elidegenültem, összefügg blogírói tevékenységemmel. Már csak azért is, mert nagyjából egyszerre kezdődött kihátrálásom a kárpátaljai magyar közélet és kultúra akolmelegéből (-„bűzéből”) és buzgó blogászatom az akkor UngParty Manzárdnak keresztelt virtuális térben.

A folyamat kezdetét és lefolyását előző naplókönyvemben kísérhették figyelemmel az érdeklődők -  ennek az új könyvnek a szövegei már nagyjából a folyamat lezárulása után keletkeztek. De a kihátrálás nagyobb térben, egészen Budapestig terjedt ki ekkor: itthon már nem volt miből kilépnem, hát 2004-ben kiléptem a Magyar Írószövetségből is :).

Új könyvem online megrendelhető a kiadó (Pro Pannonia, Pécs) honlapján, ennek címe és a könyv minden adata itt található: Megjelent Az utolsó futamok.