Csepeli György
} távolság } { üveggolyó {
Akinek magyar az anyanyelve, s magyar iskolába járt, nem tud nem a kis Balázsra asszociálni a „távolság” és az „üveggolyó” szavak olvastán. Balázs, a nagy, szent volt, aki Dubrovnik kapujában őrködik. Szemében még ott vannak a könnyek, melyeket Dubrovnik esztelen lövetésekor hullatott. Balázs a torok védőszentje, Babits fohászkodott hozzá, hasztalan.
Kis gyerekként torokfájós voltam. Ki kellett volna venni a manduláimat, de sosem volt egy nyugodt hónap, ami alkalmat adott volna a műtéte. Elvittek a Karolina utcai kápolnába, Balázs áldásra, mely nem használt. Újra meg újra beteg lettem.
A „távolság” felnőtt létem és gyermekkorom között egyre csökken. Zuhanok a halálba, mely mintha nem az élet vége, hanem az eleje lenne. Minden rom volt körülöttem. A ház, melyben laktunk, magán viselte az ostrom ütötte sebeket. A lakás, melyben éltünk, üres volt, és minden üres helyről tudtam, hogy mi volt ott az ostrom előtt. Kivéve engem, aki az ostrom után születtem.
Első emlékem a Lánchíd újraavatása volt. Akkor éppen tüdőgyulladásban feküdtem, s anyám aranyért szerzett penicillint, mely nélkül meghaltam volna. Azóta is hálás vagyok Flemingnek és az angoloknak. A lakás hiányaiért az oroszok feleltek. Sok-sok évvel később, amikor szociálpszichológiát kezdtem tanítani, a választás kapcsán újra eszembe jutott a történet, melyet annyiszor hallottam gyermekkoromban. Apám a házunkban, mely már romos volt, szemben állt egy orosz katonával, akinek egyik kezében bőrkabát, másik kezében Zeiss fényképezőgép volt. A katona nem tudott dönteni. A poén az lehetne, hogy végül mindegyiket ott hagyta, de valójában az történt, hogy a bőrkabát vonzása erősebb volt. A fényképezőgép maradt. De lehet, hogy fordítva történt. Lényeg, hogy megtörtént.
A döntés problémáját Vigotszkijtól tanultam, aki Buridán szamara éhenhalásával szemlélteti, hogy mi a választásképtelenség oka. A szamár azért halt éhen, mert nem tudott választani a széna és a szalma között. Ha már-már a szénát választotta volna, felmerült benne, hogy „miért nem a szalmát választom?” De amikor a szalmát kezdte volna enni, ott megjelent előtte a széna, melyet szintén választhatott volna, s emiatt visszafordult a szénához, majd újra kezdődött a habozás, míg el nem pusztult. Az orosz katona olvashatta Vigotszkijt, s eldöntötte a kérdést.
A távolság, melyet a múlt és a jelen között egyre kevésbé érzek, gyermekkoromban egyre nőtt köztem és környezetem között. Mindent fordítva éreztem. Lázadó lettem. Megtanultam oroszul, sőt orosz szakra jelentkeztem a pszichológia mellett az egyetemre. Professzorom, a halhatatlan Király Gyula biztatására Dosztojevszkij regényeit olvastam oroszul. A regényekből megtanultam a lázadás szükségességét és hiábavalóságát. Felháborított minden, amit magam körül láttam. Lázadtam és belenyugodtam. Leginkább a szabadság hiánya zavart. Nem nézhettem meg azt a filmet, amit akartam, nem vehettem meg magamnak azt a jeans nadrágot, amit Nyugaton minden fiú hordott, nem mehettem Nyugatra. Távol maradtam másoktól is. Távoli lénnyé váltam, aki csak szeretne, de nem tud közel kerülni senkihez, mert nincs, akit szeressen, s nincs, aki szerethetné. Ez persze nem volt igaz. Szociális értelemben Buridán szamarává váltam. Tárgyak, értékek között tudtam választani, de megvakultam és megsüketültem, ha emberek között kellett volna választanom.
Így éltem az életemet, távol attól, aki lehettem volna, s mindvégig közel, aki voltam. Talán most, amikor két kis fiam felnövekvéséért kell felelnem, találkozik bennem a közelség és a távolság.