A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tokai András. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tokai András. Összes bejegyzés megjelenítése

Tokai András: "éj, kémény, füst"

Tokai András:

„éj, kémény, füst”


Kis karácsonyi szomor és elmélkedés a Fekete-erdőtől a "Fehér-tengerig"

Nemigen írok én már új verseket. Minek? Azzal szoktam nagyképűen hencegni, hogy minden témáról írtam már hosszúra nyúlt életemben egy-egy vagy akár több költeményemben. Meg mióta nyugdíjas vagyok, amúgy is inkább a prózára "gyúrok", ahogy meg is írtam pár éve egy Literás netnaplómban. Az a stratégiám, hogy "ismeretlen lírai költőből ismeretlen prózaíróvá izmosítsam magamat".

Miért a csúnya hangzású Schwarzwald jutott eszembe? Így Karácsony közeledtével mindig Anyám jut az eszembe, aki lassan 40 éve halott, a 70-es évek egyik rettenetes Karácsonyán halt meg idehaza, míg én első évemet töltöttem egyiptomi kiküldetésben.  Ám a SCHWARZWALD, a ronda című vers is Anyámról szól, még ha egy férfi busong és retteg is benne. Ott fogant meg velem ő, 1945 őszén, a Fekete-erdő közelében, egy bajorországi menekülttáborban. Ha mászkálnak sokan még hozzám hasonló korú emberek Magyarországon, akiknek szovjet katona volt az apjuk - hát nekem: amerikai.

Szerencsére azonban nem erőszak, hanem - tudom- szerelem volt az előzménye fogantatásomnak. Én meglettem aztán 46 inflációs nyarán, immár idehaza, Sarkadi szülővárosában, Debrecenben.

Mert amerikai katona nem vehetett feleségül ellenséget: a magyar állampolgárok meg azok voltak. Így sodródott haza nővéreivel és nagyanyámmal együtt Anyám Bajorországból, immár velem a pocakjában.

Ez az amerikai apa lett kamaszkorom szörnyű titka, nem csak a hidegháború miatt, hanem azért is, mert Anyám három éves koromban férjhez ment, engem örökbe fogadtak, és a valóságos apámról többé lehetetlen volt már beszélni. Hogy a szomorúság és bizonytalanság rettenetes éveiről most a versen kívül többet ne mondjak, csak egy humoros elemét említem az amerikai apámmal kapcsolatos félelmeimnek és  képzelgéseimnek: sokáig tartottam attól, hogy majd szerecsen gyerekeim lesznek.

Apám persze fehér ember volt, Philadelphiából, ám ezen és a becenevén, Leftyn kívül, amiből tudható, hogy balkezes volt, semmi érdemit nem tudtam meg róla, csak egy-egy titkos utalást - soha anyámtól, mindig csak a velem cinkosságot vállaló, együttérző nénikéim titkon elejtett ritka utalásaiból.

Végül nekem, már a 70-es években fehér bőrű gyerekeim születtek, ám megnyugodva tapasztaltam a genetika igazolását: első fiam balkezes lett.

Nem tudom, hogy Sarkadi, aki sokunknak irodalmi példaképe volt, s akinek korai öngyilkosságát éppoly borzongással és rettenettel dolgoztam föl magamban, mint amerikai apám eltűnését az életünkből - balkezes volt-e.

Anyámhoz, és ahhoz a rettenetes kairói Karácsonyhoz úgy kapcsolódik, hogy Anyutól akkor már évek óta a sorozatban megjelenő Sarkadi-összes piros kötésű köteteit kaptam karácsonyi ajándékul. Már megvoltak a regények, a drámák, 1975 Karácsonyára jött ki a negyedik kötete, ami azóta is megvan, és Anyám utolsó hozzám írt betűit tartalmazza.

A posta már kiért hozzám a piros könyvvel, benne Anyu utolsó írott szavaival, mikor a távirat is megjött a haláláról.
Még láttam aztán őt kiterítve, de még csak hamvasztás utáni búcsúztatását sem várhattam meg.

Vissza kellett utaznom oda, ahol a Földközi-tengert Fehér-tengernek nevezik arabul.

Ha Balla D. Károly legközelebb az "éj, kémény,füst" után majd esetleg a "verőfény, kút, nárdusillat" szavakat adja meg, prózázok egy kicsit arról a hol sivatagi, hol tengerparti Mediterráneumról, különös kutakról, melyekből Arkhimédész-csigákkal emelik a vizet szomjas földeknek és még szomjasabb állatoknak és embereknek, s a hol a kesernyés datolyaszár-füst mellé állandóan nárdusillat vegyül.

Boldog Karácsonyt mindenkinek. Ne szomorkodjatok, elmúlnak a bánatok, mindent megbocsátunk, és reménykedünk abban, hogy nekünk is megbocsát az, aki ellen vétkeztünk valaha.

éj, kémény:

SCHWARZWALD


Fekete erdő
fekete mélyén
fából ácsolt házon
fekete a kémény.

Szakállas ember ül
nyirkos széna-ágyán,
hallgatja, amint az
ólban rí a bárány.

Fekete erdőben
fekete éjjel.
Farkasok csapája
tele veszéllyel.

Szakállt ereszt a csönd,
félsz motoszkál benne.
Nagy messze már jön a hajnal.
Jön, megfeketedve.
füst:

HAZAFELÉ, SARKADI NYOMÁBAN


Megfordult minden önmagában.
Keserű füsttel elbodorodnak a tárgyak.
Már csak az ég örvénylik  vaskosan, alul.
Mi egyszerű volt, sima, és mi biztos,
sebző élekkel mind szertebukdos.
Nincs mibe fogóznom támaszul.


Századszor a romló meredélyre
kiállni megint, visszatáncolva - lépve,
- hát így lesz már mindig, Sarkadi?
És  - te tudod - nem, nem a mélységtől félve,
hanem (tán öncsalók túlzó reménye)
csak attól, hogy majd nem akad más
e szédületről igazat mondani.

Tokai András: Üvegskulók


Tokai András
Üvegskulók

Mióta Vesztli is nyaral, én is lustálkodom, PTK csak zenél és haikukat szül, nincsen itt próza. Na akkor:

A skuló szó nincs benne az egyébként pompás, és általam szinte naponta forgatott Bakos: Idegen szavak szótárában

Nagynéném és keresztanyám: Bözsi az ötvenes években a Váci utca csúnya részén, már egészen az akkor Vorosilov térnek nevezett Vámház térhez közel dolgozott egy gépíró-gyárban. Nyugodtan nevezhetem így, mert nagyüzem volt: egy hatalmas emeleti, nappal is villanyfénnyel megvilágított teremben sok-sok nő, olyan egymás mögött, zsúfoltan elhelyezett hosszú munkapadoknál, amilyeneket csak vietnami vagy kínai varrodákról készült dokumentumfilmekben látni, püfölte a hangos írógépeket az irtózatos zajban. Mert nem csak a gépek voltak hangosak, hanem ráadásul a gépírónők többsége, valami, csak az ötvenes években használatos sokszorosító-technika kellékeként recsegős-ropogós alumínium-lemezekre gépelt.

Talán ehhez a lemezes sokszorosításhoz, vagy valamely még rejtélyesebb tevékenységhez használtak itt, az ú.n. Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalatnál kisdiónyi méretű üveggolyókat is. Valami hengerben forgatták őket: a rengeteg forgó üveggolyó mart valami lemezt (belülről?) simára. Forgás és ütközés közben az eredetileg csillogóan átlátszó üveggolyók fakóra maródtak, olyanok lettek, legalábbis színüket és fogásukat tekintve, mint az ugyancsak abban az időben minden kis boltban, trafikban, közértben árult Diana-cukorkák: érdes, matt fogású, nem átlátszó, csak áttetsző üvegtestek.

Ezekből hozott nekem Bözsi néha pár maréknyit. Egy-egy még el nem formátlanodott fényes, új, átlátszó golyót, amelyek egyébként pattanva és el nem törve magasra ugráltak, ha sima kőre ejtette az ember őket, és persze többségükben dianáscukor színűre mattultakat.

Mi nem golyóztunk az udvaron, mint a Pál utcai fiúk: ezekkel a "skulókkal" is, mert így kellett őket nevezni - ha valaki golyót mondott volna, kiközösítik a bandából - "snúroztunk" örökké. A snúrozás benne van a Bakosban, meg lehet nézni.

"Bikázni" is lehetett persze a skulókkal, ha nem voltunk a snúrozáshoz elegen, vagy ha nem volt más kellék a bikázáshoz.

Aki tudja, mi volt a bikázás (annyit elárulok, hogy a fő kelléke az akkor még mindenhol járó lovak elhagyott patkószegei voltak), írja meg gyorsan Vesztlnek vagy nekem.