Fűzfa Balázs: A gömbig és tovább 2.

} távolság } { üveggolyó { - 3. projekt

Fűzfa Balázs

A gömbig és tovább 2.[1]

József Attila Altató jának helye a magyar költészet történetében

Midőn az alkotó tárgyat keres versének, érzelmei túltengése okán vagy másért, éppen csak körül kell néznie szobájában: az üveggolyó, melyet ablaka előtt kora gyermekléte óta csodálattal szemlél, ismét megoldja ihletgondjait. Ezerfelé sziporkázó fényei úgy töltik meg a leget, mint nyári hajnalok szikrázó napsütései a lelket.

Bolyai János jut ekkor eszébe a tűnődőnek, a nagy matematikus – aki persze, mint kemencemester–matematikus–drámaíró apja, szintén polihisztor és zseni, „mellesleg” pedig költő is volt. Egyik versében ekként ír  – példának okáért – a gömbről mint a nem-euklideszi geometria kiindulópontjáról, egyben a sors legszebb – mert minden négyzetmilliméterében a végtelent utánzó – metaforájáról:

„Hitted:
két pont között az egyenes út a legrövidebb,
de e kerek földről érintőként lelógnak az egyenesek!

Hitted:
a Mindenség egyetlen Isteni Rendjét
végül tetten éred.
De kinek is kellett négy-elemű
imagináris mennyiséged?

Képzetes sugarú világod képleteit
hiába képezted le e sík tartományra,
egyedül voltál,
egyedül maradtál:
suhogott feletted
a gömbháromszögek fekete kaszája.

Hát megtörten, gyáván, betegen e sors-vetett hurokban
lettél önkéntes száműzött e jog-szerént jussodban …”[2]

(Bolyai János: k. [Domáldra visszanézve] – részlet)

Először a Föld alakjában jelenik meg a szövegben a „gömb” látványa, majd a „Mindenség” szó képzettársításai mögött érezhetjük ugyanazt a kerekdedséget, melyet már a verscím „O”-ja is asszociált bennünk. Gyaníthatóan ugyanerre utal a lírai én az „imaginárius” szó jelentésmezejének megmozdításával is, melyet tovább erősít, fokoz aztán a „sík tartomány” említésével a szövegtérbe váratlanul, ám szükségszerűen belépő oppozíció.

De ekkor már mintha a „Semmi-költők” hangját hallanánk, mintha Vörösmarty utolsó verssorait olvasnánk:

„Van-e még reménység,
Lesz-e még hajnalod?
Férfi napjaidban
Hányszor álmodoztál,
Büszke reményekkel
Kényedre játszottál!...”

(Vörösmarty: [Fogytán van a napod...])

Mert Bolyaival kezdődik, majd Vörösmartyval – alig is említve, hogy az e vers kezdősorában szereplő „nap” szó homonímája, a Nap mint égitest is gömbölyű alakzat, természetesen –, Kosztolányival és Babitscsal folytatódik az a teremtett poétikai hagyomány, melyet nemcsak a játék-metaforika használata (lásd az itt következő verset!), hanem a tragikum érzékelése egyképpen határoz meg költészetünkben (tekintsd lentebb a Babits-idézetet!), s melynek kulcsszimbóluma aligha lehet más, mint a gömb végtelensége, tér- és időbeli meghatározhatatlansága.

„A játék.

               Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.”

(Kosztolányi: A játék – részlet)

„Mász botorul
magasba fönt,
s eléd borul,
te csorba gömb,
ott csöndesen
széjjeltekint,
és nézi lenn
a földjeink,
a kincseket,
a rabon a
bilincseket,
a gabona
rendjét, amint
inog tovább…”

(Kosztolányi: Fölébredek – részlet)

„Tudósunk künn az ég alatt bolyongva
érezze ott magát, a Semmi partján,
nézzen a földre, mint egy égi pontra,
úgy gyönyörködjön e nagy Semmi-tajtján
s a tömegen, mely a földön zsibongva
az égben száll, tudatlan – körbehajtván
e gömb, melyet száz erők sodra mozgat.
Röpül a föld – s ők azt hiszik, nyugosznak.”

(Babits: Hadjárat a semmibe – részlet)

Innen pedig tényleg már csak egy lépés, azaz nem is igazi távolság József Attila poétikája, hiszen lehet-e egyszerűbben beszélni, Vörösmarty önmegszólítására kerek(ded)ebben reflektálni, mint ahogyan ő teszi, amikor – most még, a (vers)kezdet kezdetén – „üveggolyót” ígér annak a szubjetumnak, aki végül kényszerűen majd mindent „végképp másoknak remél” [Ime, hát megleltem hazámat…]?!

A felütésben azonban még sokkal inkább a valóságos, nem pedig a jövőbe vetített s hiábavaló reményt jelzi a versszöveg; a beszélővel azonosuló lírai én megszólítottja valójában nem is a Másik, hanem ő maga, a költő, aki a „tűzoltó” s a „katona” szerepébe magát egyként beleképzelni s beleélni képes (pszichoanalitikus kezeléseinek ismeretében talán nem is meglepő eme abszurd szerepkettőzés, sőt -háromszorozás[3]!).[4]

Költőnknek a még (nem is olyan) távoli, de itt is pontosan megjósolt tudathasadás ellenére megfogalmazott rövid távú sorsjövendölése a befejező kódában – „Látod, elalszik anyuka” – méltán alludálja Petőfi hasonló tematikájú, s kétségtelenül ugyanebbe a hagyományrendbe illeszkedő, népszerű költeményének zárlatát (mely szövegben, tán mondanunk sem kell, egy korábbi vershelyzetben szintén előfordul a „végtelen”-nek kimondva-kimondatlanul megejtődő, ám alapvetően mégiscsak egy gömbformát az emlékezetünkbe idéző megjelenítése[5]):

„Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él.”

(Petőfi: Jövendölés – részlet)

A XIX. századi alkotó az örökkévalóság időpozíciójába helyezi a lírai ént, vagyis azonnal mintegy a kozmoszra nyitja rá a versolvasó tekintetét, a modernség szemlélődője ellenben az intimszférára, a benső én világának tágasságára helyezi a hangsúlyt: „Aludj el szépen, kis Balázs”[6]. Ne feledjük azonban, hogy az álom-motívum hangsúlyozásával ugyanakkor ő is a végtelenre nyit ajtót!

Talán éppen e kétfajta költői gesztussorozat „diszpozicionált harmóniájá”-nak érzékeltetése lehet az alapja a korábbi, „a távolságot mint üveggolyót”-hasonlat erősen szürreális felépítettségének; hiszen a szintagma első és második tagja éppen olyan oxymoronszerűen kapcsolódik elereszthetetlenül egymásba, mint ahogyan éjszaka és nappal, ébrenlét és alvás állapota követi mindig szükségszerűen egymást az élőlények világában – vagy amiképpen két félgömb keresi egymást reménykedve a végtelen térben és időben.

S ha ez így van, akkor joggal tekinthetjük az Altatót az oly ritkás magyar pszichoanalitikus szépirodalom egyik meghatározó remekének. Olyan szövegnek, amely „nemcsak szól valamiről, vagy mond valamit, hanem inkább [maga a] valami” [7].

---

[1] Előzmény: FŰZFA Balázs, A gömbig és tovább (Esterházy Péter: Tompaszöglet) = http://www.szombathely.hu/blog/fuzfa_balazs/?p=323  [2011. július 25.]

[2] Mandics György­–­Veress Zsuzsa, Bolyai János jegyzeteiből, Bukarest, Kriterion, 1979. – A könyv részleteit, illetve e verset lásd itt is: http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/ hidverok/mand_veress_bolyai.html [2011. július 25.]

[3] Lásd a verssor folytatását, a nem mellékesen felkiáltójellel végződő, szinte tagolatlan mondatot, mely állítmány nélkül, dermedten áll a hiányos szintaktikai mezőben! E grammatikai-stilisztikai tény a rövid mondatos szerkezet elliptikus alakzataival együtt hasonlóképpen az én elbizonytalanodására utalhat: „Vadakat terelő juhász!” – Vö.: a bőséges szakirodalom mellett (József Attila pszichiátriai betegségei, Bp., Suliker–Filum, 2000) például egy utóbbi írás itt olvasható: Skizofrén volt-e József Attila? – interjú a pszichiáterrel (MÁGER Judit beszélgetése NÉMETH Attilával) = http://medizona.hu/test_es_lelek/20090126_elmebaj_nemeth_attila_ pszichiater.aspx [2011. július 25.])

[4] Okfejtésünk logikája meginogni látszik, ha tudomásul vesszük a tényt, hogy az Altató 1935-ben keletkezett, mégpedig Balázs-nap előestéjén, február 2-án. József Attila ekkor már évek óta pszichoanalitikus kezelésben részesült (1929/30 fordulója után két évig járt analízisbe Rapaport Samuhoz). További következtetések levonásától ennek okán jobbnak látjuk tartózkodni (ti. melyek a katona–tűzoltó–juhász-kontaminációt tárgyalnák). Ugyanakkor akként vélekedünk, hogy dolgozatunknak a fenti bekezdésben jelzett egyik alaptézisét a pszichoanalitikus kezelés ténye nem kérdőjelezi meg: sőt, talán éppen erősíti a feltételezést, hogy az Altatóban érzékelhető egyfajta filogenetikus–ontogenetikus fejlődésrajz, illetve poétikai feszültségteremtés-beli „felfelé ívelés”, melynek végpontján következik be aztán maga az elalvásnak a szubjektumtól részben független gesztusa (amely – talán nem túlzás erre itt most utalni – minden pszichoanalízis „alapállapota”, sőt mondhatni, a freudi pszichológia mélyalapja).

[5]   „Szárnyim növének, s átröpűltem
     A levegőt, a végtelent.”

[6] Megjegyzésre érdemes, hogy a refrénmondat modalitásával éles ellentétben áll a mondatvégi írásjel, melynek a felszólító módú állítmány okán felkiáltójelnek kellene lennie. Kétségtelen, hogy a jakobsoni „poétikaifeszültség”-teremtés egyik alapesetével van itt (is) dolgunk. (Vö. Jakobson, Roman, A költészet grammatikája, Bp., Gondolat, 1982.)

[7] Ottlik Géza levele Gara Lászlónak, közzéteszi BENDE József, Vigília, 2002/2, 119. – Ugyanaz = http://www.vigilia.hu/2002/2/gara.htm [2011. július 25.]