Könyvhét 2012 - 4. projekt
Miklya Luzsányi Mónika: Macskaút
regény (Harmat Kiadó, 2012, 221 oldal)
Miklya Zsolt versbetéteivel
Vízemlékezet. Sokáig nem tudtam, hogy létezik ilyen. Csak a
belső sóvárgás volt érzékelhető, mint egy végtelenített pillanat kiszáradás
előtt. A szikkadtak, szikárak, szikszavúak társaságába tartoztam mindig is.
Szülőfalum, Csorvás neve is erről árulkodik. Már hangzásában is csorvul valami,
csorvatag várakozással vár a vízre, esőre legalább, amit oly mohón tud aztán
behörpölni, mintha a vízből sose lenne elég. Valóban, sose elég. Hiszen a név eredete
is fövenyre, homokos partra utal. (Egyik magyarázat szerint a név ószláv
eredetű, jelentése homokos, másik értelmezés szerint az ősmagyar-török „csorva”
szó képzős változata, szintén homokos jelentéssel.) Az is valószínű, hogy
hajdanában víziút vezetett erre, még a folyószabályozások előtt. Ma már szinte
elképzelhetetlen, hogy autók helyett valaha sószállító hajók járták a vidéket.
Sohase jöttem volna rá e sóvárgás gyökerére, ha nem élünk
évekig szülőfalumban, és Móni, életem társa jóban-rosszban, aki sóvárgásomban
is osztozott, a maga bővizűségével, tenger-lényével át nem érzi és vissza nem
hullámozza, miről is van szó. Gyanút a ház verandája előtt álló két almafa
vízhajtásai keltettek, amelyek különös intenzitással és bőséggel törtek
hajszálegyenesen az ég, a vizek forrása felé, mintha mindig is oda vágytak
volna, sőt, egyenesen mintha onnan eredtek volna. Ez a motívum jelenik meg a
Macskaútban, Móni régi-új regényében (gyerekkora óta működő képzeletvilág
aktiválódik újra), ami valóság és fantázia között olyan természetes módon
közlekedik, mint macska a tetők peremén, kerítések élén:
„Az Ostrom utca a vár
tövénél feküdt, s Misiék kertje egészen a Várhegy tövéig felfutott. Ha a régi
időkben, mikor még kerek volt a világ, odaföntről, a rozettás szoba ablakából
lenézett a városra, apját is megláthatta, ha éppen a kertben dolgozott,
metszette a szőlőlugast, vagy a gyümölcsfák hajtásait figyelte, melyik hoz
gyümölcsöt, melyik terméketlen. Vízhajtásnak nevezte apa a gyümölcstelen,
egyenesen ég felé törő hajtásokat, s ezeket általában lemetszette, ne terhelje
a fát feleslegesen a terméketlen ág. A gyerek eljátszott a gondolattal, hogy
fordítva kéne csinálni, levágni az összes ágat, amely gyümölcsöt terem, s meghagyni
a vízhajtásokat, hadd nyújtózkodjanak az égig. Szinte látta maga előtt a fákat,
az almát, a körtét, a barackot, párhuzamosan magasba futó ágaik csak levelet
hoznak, semmi mást. Nyáridőben a vastag, dús levélzet, mint paplan borítja a
fát, télen a vízhajtások rengetege erdőként hajladozik a jeges szélben, s a
levelek, az ágak együtt susogják a vízhajtások énekét…”
Maga a történet két
szálon fut, miután Misi családja szétszakadt a szülők válása és az apa
elköltözése miatt. Amíg kerek volt a világ, fantázia és valóság is szervesen
összetartozott, hiszen apjával együtt járták be képzeletben Asziszi
mesebirodalmának vidékeit. De ahogy apja eltűnt, Asziszit már csak a Bársony
Könyv rajzai, térképei és bejegyzései őrzik, és Misi emlékezete, képzelete. Ez viszont
Lazarénus király eltűnése után is oly erős, hogy világokat képes bejárni és teremteni,
felülírva a szűkkeblű valóság krízis felé tartó eseményeit. Misi, mint Lord
Mathias indul útnak, hogy megkeresse Bulímia úrnő elveszett mosolyát.
Segítőtársat is kap, Lord Herold személyében, akivel együtt járják Asziszi
tartományait, különböző kalandokba keveredve. A két lovag így jut el többek
között a vallahák földjére, pontosabban homokjára, akik már csak szívükben
hordják a tenger emlékét. Mégis, egy tengeri cirkálón robotolnak nap mint nap a
sivatag közepén, akár a gályarabok, megfeszített munkával evezők sokasága
fúródik ütemesen a homokba, és lök egy picit a hajótesten, hogy centiméterről
centiméterre előrébb haladhasson. Hogy miért ez az értelmetlen, sziszifuszi
munka, arról a kancellár, a vallahák vezetője beszél a lovagoknak:
„– Atyáink és atyáink atyái –
kezdte a kancellár – valamikor elhagyták Aquatániát, a vallahák városát,
amelyben születtek. Hogy miért indultak el, mi már nem tudhatjuk, boldogabb jövőt
reméltek talán, de nem találtak semmit, csak a mérhetetlen tengert, s ránk nem
hagytak mást, csak a honvágyat, az elhagyott otthon emlékét. Oda kívánunk
visszatérni, ahonnan atyáink atyjai elindultak, a város hív, hazavár bennünket,
s mi ezért evezünk éjjel-nappal, ezért adjuk át a lapátot egymásnak. Ezért
nincs itt szükség őrökre, a gályapadokhoz is mi láncoljuk magunkat, együtt
dolgozunk azért, hogy valamikor elérjük végre a partokat, és hazataláljunk.
– De hiszen így sohase juttok
haza! – kiáltott fel Mathias. – Sivatagban eveztek, víznek itt nyoma sincs!
– Víznek? – kacagott fel a
kancellár. – Bolondokat beszélsz, barátom! Miért kellene víznek lenni a
tengerben? Talán hallottatok arról a régi énekről az aranytiarás lánnyal? Igen,
abban szó van arról, hogy a tenger nedves, zöld és sós, de ezt már atyáink sem
vették komolyan. Mesének, babonának tartották, hiszen nálunk jobban senki sem
ismeri a tengert. Emberemlékezet óta hajózunk már, s tudjuk, hogy a tenger
száraz, sárga, viharban vörösen hullámzik, és szemünkbe szórja a homokot.”
Az értelmetlen munka bár
elfeledteti a vallahákkal az igazi tengert, a szívük őrzi mégis a vágyat a víz
után. Erről tanúskodik az aranytiarás lány éneke is, amit a lovagok megtalálnak
a könyvtárban, régi fóliánsok között kutatva.
„A tatton áll a kapitány,
jobbján a kancellár,
balján a lány, homlokán a nap,
köpenye kék bársonybrokát.
Felkél a szél, vitorlába kap,
akár a tépőfog, harap
a lány köpenyébe a bánat.
Ó, úrnőnk, emeld fel tiarádat!”
Az ének persze folytatódik, az értelmetlen munkaszervezet
metaforája mesei-mítoszi-balladai képbe öltözik, a vízemlékezet a széllel
érkezik, mert a szél jobban emlékezik minálunk, embereknél a tenger, az élő víz
hullámaira, akik énekeinket, meséinket, történeteinket feledve inkább hisszük víznek
a homokot, szabadságnak a robotos mindennapokat, a széttört krízisnyomokat.
Vízemlékezet. Vajha feltámadnál bennem a széllel,
lételememmel, vajha alsó és felső vizek találkozását jelentenék hajtásaid,
amelyek úgy törnek, egyenesen az ég felé, mint a vízhajtások a csorvási ház
verandája előtt, amiket először engedelmesen lemetszettem, de a következő évben
meghagytam, hadd nőjenek, emlékezve eredetükre, hadd épüljön új koronaszint
evilági pragmatizmusunkból a magos felé. És lőn, soha olyan napízű jonatán
almát nem ettünk, mint két csorvási almafánkról, ízét azóta is keressük, így
fonódik egybe ízemlékezet és vízemlékezet, immáron kiskunfélegyházi
otthonunkban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése