Miklya Luzsányi Mónika: Macskaút
regény (Harmat Kiadó, 2012, 221 oldal)
Miklya Zsolt versbetéteivel
Vízemlékezet. Sokáig nem tudtam, hogy létezik ilyen. Csak a
belső sóvárgás volt érzékelhető, mint egy végtelenített pillanat kiszáradás
előtt. A szikkadtak, szikárak, szikszavúak társaságába tartoztam mindig is.
Szülőfalum, Csorvás neve is erről árulkodik. Már hangzásában is csorvul valami,
csorvatag várakozással vár a vízre, esőre legalább, amit oly mohón tud aztán
behörpölni, mintha a vízből sose lenne elég. Valóban, sose elég. Hiszen a név eredete
is fövenyre, homokos partra utal. (Egyik magyarázat szerint a név ószláv
eredetű, jelentése homokos, másik értelmezés szerint az ősmagyar-török „csorva”
szó képzős változata, szintén homokos jelentéssel.) Az is valószínű, hogy
hajdanában víziút vezetett erre, még a folyószabályozások előtt. Ma már szinte
elképzelhetetlen, hogy autók helyett valaha sószállító hajók járták a vidéket.
Sohase jöttem volna rá e sóvárgás gyökerére, ha nem élünk
évekig szülőfalumban, és Móni, életem társa jóban-rosszban, aki sóvárgásomban
is osztozott, a maga bővizűségével, tenger-lényével át nem érzi és vissza nem
hullámozza, miről is van szó. Gyanút a ház verandája előtt álló két almafa
vízhajtásai keltettek, amelyek különös intenzitással és bőséggel törtek
hajszálegyenesen az ég, a vizek forrása felé, mintha mindig is oda vágytak
volna, sőt, egyenesen mintha onnan eredtek volna. Ez a motívum jelenik meg a
Macskaútban, Móni régi-új regényében (gyerekkora óta működő képzeletvilág
aktiválódik újra), ami valóság és fantázia között olyan természetes módon
közlekedik, mint macska a tetők peremén, kerítések élén: