2012. június 14., csütörtök

Vízemlékezet

 Könyvhét 2012 - 4. projekt


Miklya Luzsányi Mónika: Macskaút
regény (Harmat Kiadó, 2012, 221 oldal)
Miklya Zsolt versbetéteivel

Vízemlékezet. Sokáig nem tudtam, hogy létezik ilyen. Csak a belső sóvárgás volt érzékelhető, mint egy végtelenített pillanat kiszáradás előtt. A szikkadtak, szikárak, szikszavúak társaságába tartoztam mindig is. Szülőfalum, Csorvás neve is erről árulkodik. Már hangzásában is csorvul valami, csorvatag várakozással vár a vízre, esőre legalább, amit oly mohón tud aztán behörpölni, mintha a vízből sose lenne elég. Valóban, sose elég. Hiszen a név eredete is fövenyre, homokos partra utal. (Egyik magyarázat szerint a név ószláv eredetű, jelentése homokos, másik értelmezés szerint az ősmagyar-török „csorva” szó képzős változata, szintén homokos jelentéssel.) Az is valószínű, hogy hajdanában víziút vezetett erre, még a folyószabályozások előtt. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy autók helyett valaha sószállító hajók járták a vidéket.

Sohase jöttem volna rá e sóvárgás gyökerére, ha nem élünk évekig szülőfalumban, és Móni, életem társa jóban-rosszban, aki sóvárgásomban is osztozott, a maga bővizűségével, tenger-lényével át nem érzi és vissza nem hullámozza, miről is van szó. Gyanút a ház verandája előtt álló két almafa vízhajtásai keltettek, amelyek különös intenzitással és bőséggel törtek hajszálegyenesen az ég, a vizek forrása felé, mintha mindig is oda vágytak volna, sőt, egyenesen mintha onnan eredtek volna. Ez a motívum jelenik meg a Macskaútban, Móni régi-új regényében (gyerekkora óta működő képzeletvilág aktiválódik újra), ami valóság és fantázia között olyan természetes módon közlekedik, mint macska a tetők peremén, kerítések élén:

„Az Ostrom utca a vár tövénél feküdt, s Misiék kertje egészen a Várhegy tövéig felfutott. Ha a régi időkben, mikor még kerek volt a világ, odaföntről, a rozettás szoba ablakából lenézett a városra, apját is megláthatta, ha éppen a kertben dolgozott, metszette a szőlőlugast, vagy a gyümölcsfák hajtásait figyelte, melyik hoz gyümölcsöt, melyik terméketlen. Vízhajtásnak nevezte apa a gyümölcstelen, egyenesen ég felé törő hajtásokat, s ezeket általában lemetszette, ne terhelje a fát feleslegesen a terméketlen ág. A gyerek eljátszott a gondolattal, hogy fordítva kéne csinálni, levágni az összes ágat, amely gyümölcsöt terem, s meghagyni a vízhajtásokat, hadd nyújtózkodjanak az égig. Szinte látta maga előtt a fákat, az almát, a körtét, a barackot, párhuzamosan magasba futó ágaik csak levelet hoznak, semmi mást. Nyáridőben a vastag, dús levélzet, mint paplan borítja a fát, télen a vízhajtások rengetege erdőként hajladozik a jeges szélben, s a levelek, az ágak együtt susogják a vízhajtások énekét…”

Maga a történet két szálon fut, miután Misi családja szétszakadt a szülők válása és az apa elköltözése miatt. Amíg kerek volt a világ, fantázia és valóság is szervesen összetartozott, hiszen apjával együtt járták be képzeletben Asziszi mesebirodalmának vidékeit. De ahogy apja eltűnt, Asziszit már csak a Bársony Könyv rajzai, térképei és bejegyzései őrzik, és Misi emlékezete, képzelete. Ez viszont Lazarénus király eltűnése után is oly erős, hogy világokat képes bejárni és teremteni, felülírva a szűkkeblű valóság krízis felé tartó eseményeit. Misi, mint Lord Mathias indul útnak, hogy megkeresse Bulímia úrnő elveszett mosolyát. Segítőtársat is kap, Lord Herold személyében, akivel együtt járják Asziszi tartományait, különböző kalandokba keveredve. A két lovag így jut el többek között a vallahák földjére, pontosabban homokjára, akik már csak szívükben hordják a tenger emlékét. Mégis, egy tengeri cirkálón robotolnak nap mint nap a sivatag közepén, akár a gályarabok, megfeszített munkával evezők sokasága fúródik ütemesen a homokba, és lök egy picit a hajótesten, hogy centiméterről centiméterre előrébb haladhasson. Hogy miért ez az értelmetlen, sziszifuszi munka, arról a kancellár, a vallahák vezetője beszél a lovagoknak:

„– Atyáink és atyáink atyái – kezdte a kancellár – valamikor elhagyták Aquatániát, a vallahák városát, amelyben születtek. Hogy miért indultak el, mi már nem tudhatjuk, boldogabb jövőt reméltek talán, de nem találtak semmit, csak a mérhetetlen tengert, s ránk nem hagytak mást, csak a honvágyat, az elhagyott otthon emlékét. Oda kívánunk visszatérni, ahonnan atyáink atyjai elindultak, a város hív, hazavár bennünket, s mi ezért evezünk éjjel-nappal, ezért adjuk át a lapátot egymásnak. Ezért nincs itt szükség őrökre, a gályapadokhoz is mi láncoljuk magunkat, együtt dolgozunk azért, hogy valamikor elérjük végre a partokat, és hazataláljunk.
– De hiszen így sohase juttok haza! – kiáltott fel Mathias. – Sivatagban eveztek, víznek itt nyoma sincs!
– Víznek? – kacagott fel a kancellár. – Bolondokat beszélsz, barátom! Miért kellene víznek lenni a tengerben? Talán hallottatok arról a régi énekről az aranytiarás lánnyal? Igen, abban szó van arról, hogy a tenger nedves, zöld és sós, de ezt már atyáink sem vették komolyan. Mesének, babonának tartották, hiszen nálunk jobban senki sem ismeri a tengert. Emberemlékezet óta hajózunk már, s tudjuk, hogy a tenger száraz, sárga, viharban vörösen hullámzik, és szemünkbe szórja a homokot.”

Az értelmetlen munka bár elfeledteti a vallahákkal az igazi tengert, a szívük őrzi mégis a vágyat a víz után. Erről tanúskodik az aranytiarás lány éneke is, amit a lovagok megtalálnak a könyvtárban, régi fóliánsok között kutatva.

„A tatton áll a kapitány,
jobbján a kancellár,
balján a lány, homlokán a nap,
köpenye kék bársonybrokát.
Felkél a szél, vitorlába kap,
akár a tépőfog, harap
a lány köpenyébe a bánat.
Ó, úrnőnk, emeld fel tiarádat!”

Az ének persze folytatódik, az értelmetlen munkaszervezet metaforája mesei-mítoszi-balladai képbe öltözik, a vízemlékezet a széllel érkezik, mert a szél jobban emlékezik minálunk, embereknél a tenger, az élő víz hullámaira, akik énekeinket, meséinket, történeteinket feledve inkább hisszük víznek a homokot, szabadságnak a robotos mindennapokat, a széttört krízisnyomokat. 

Vízemlékezet. Vajha feltámadnál bennem a széllel, lételememmel, vajha alsó és felső vizek találkozását jelentenék hajtásaid, amelyek úgy törnek, egyenesen az ég felé, mint a vízhajtások a csorvási ház verandája előtt, amiket először engedelmesen lemetszettem, de a következő évben meghagytam, hadd nőjenek, emlékezve eredetükre, hadd épüljön új koronaszint evilági pragmatizmusunkból a magos felé. És lőn, soha olyan napízű jonatán almát nem ettünk, mint két csorvási almafánkról, ízét azóta is keressük, így fonódik egybe ízemlékezet és vízemlékezet, immáron kiskunfélegyházi otthonunkban.

Miklya Zsolt

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése