2011. február 27., vasárnap

Kun Árpád: Mese az esetlen hegyekről

Kun Árpád
Mese az esetlen hegyekről
Azok, akik meghalnak, káprázatos
növésbe kezdenek. Három évvel a
temetése után apánk már óriás. Ük-
és szépanyáink esetlen hegyekként

imbolyognak a horizonton. Még
a kisebbek is, a névtelenek, az
elfeledettek, felhőket terelnek,
mamutfenyők, akikhez a hórihorgas,

széles vállú halál se merészkedik
közel, nehogy természetellenesen
aprónak tűnjön, mint bálna mellett
az elefánt. Méreteik alapján kép-

telenség, pedig ők is emberként
szenvedtek ki, és nem úgy múltak
el, ahogy az istenek. Kihűlő
hamvaik még csak Pompejit sem

temették maguk alá, nem, sokan
visszatöpörödtek az unokákhoz,
sőt tovább, és legeslegvégül
elkallódtak a játékszerek között.

Senki, maguk legkevésbé, de
még a ruháik, cipőik se tudták
róluk, hogy kicsodák. Mostanra
mégis elég, ha árnyékukból,

amit mamutfenyőként vetnek,
egyetlen tűlevélnyi megcsillan
rajtunk, és minden, amit teszünk
vagy gondolunk, színtiszta arany.

    A versalkotás folyamata egy gondolatvillanással kezdődött. A villanásból azután folyamatos fény lett, és a gondolat ragyogni kezdett. Gondolat volt, pedig verbális alakot nem igazán öltött. Két állítás vibrált bennem homályosan, a megfogalmazás határán, az egyik körülbelül, hogy "a halottak túlnőnek rajtunk", a másik - megint csak kb. -, hogy "mérhetetlenek". A gondolatvillanás - ahogy jóval később, már a vers megírása után egyszer eszembe jutott - abból a közhelyből cikázott elő, miszerint "halottakról vagy jót vagy semmit", amit ugye olyankor mondunk, amikor jelezni kívánjuk, hogy az, aki meghalt és éppen szóba került, más megítélés alá tartozik már, haszontalan lenne tovább és utólag kritizálni, jóllehet nem voltunk róla túl jó véleménnyel a halála előtt. Ez a közhely bennem egyfelé hangsúlyozódott, és az lett a legfontosabb része, hogy a halottak más megítélés alá tartoznak. Ahonnét megint kicsit tovább mozdult az értelme, oda, hogy más dimenzióba kerülnek, más méretek közé.
    A verbális vibrálás maga mint valami lidércfény táncolt a felszínen annak jeleként, hogy mélyen megrendültem. Egyébként pedig azért rendültem meg, mert felismerés hasított belém. Felismerésem, mint említettem, egy gondolat volt, amit lelki szemeim előtt kristálytisztán láttam, mint valami elvont alakzatot. Jóllehet közvetlen érzéki, konkrét képpé lefordítható vizuális formát nem öltött, mégis szépnek, sőt gyönyörűnek tűnt, gondolat-mivolta miatt pedig mélynek és igaznak. Erről abban a pillanatban nem sok mindenkit tudtam volna meggyőzni, mivel még hiányoztak a szavaim. Ha ennek ellenére ki kellett volna magam fejezni, akkor olyasmit dadogtam volna, hogy rájöttem, miszerint "a halottak azonosak a régi istenekkel".
    Tisztában voltam azzal, hogy a lelki szemeim előtt megjelenő, leginkább tehát gondolati alakzatnak egyelőre csak nagyon szegényes a verbális megjeleníthetősége, mégis pontosan leírtam az írás elején idézett két állítást ("a halottak túlnőnek rajtunk", "mérhetetlenek"), mivel korábbi versírási tapasztalataim alapján tudtam, hogy mostani mély megrendülésem jó alapanyag lesz majd a későbbi "hidegfejű" kidolgozáshoz. Megrendülésem rá volt tapadva e két állításra, így azokat pontosan konzerválnom kellett, hogy később majd felidézhessem, munkajelleggel visszajátszhassam a megrendülést. Amikor leírtam a két állítást, már nemcsak konzerváltam, de szavakkal is dolgozni kezdtem. Ami beindította a - bocsánat - verbalitásomat. Még bennem volt a megrendülés, láttam a szavakkal kifejezhetetlen gondolati alakzatot, de az agyam/tudatom/mim? lassan átállt egy másikfajta működési módra. Eszembe jutott, hogy a halottak olyan látványt nyújtanak, "mintha a hegyek imbolyognának". Hol? "Egy belső horizonton:" Nem voltam megelégedve a kép nyelvi formájával, de azzal nagyon, hogy végre verbálisan is valami eredetinek tetszőt találtam arra, hogy kifejezzem magam.
    Ha megrendülésemre más szót keresek, azt mondhatom kissé ódonabbul, hogy ihletett voltam. Az ihletből költői ihlet csak apránként lett, nem egy csapásra. Most, hogy előttem volt a papíron ez a "mintha a hegyek imbolyognának a belső horizonton", végre lett valami anyagom, amit megmunkálhatok, valami, ahová helyezkedve kívül kerülhetek megrendülésemen/ihletettségemen. Úgyhogy a hasonlatot gyorsan át is javítottam metaforára, mivel azt erősebbnek éreztem, így: (a halottak) "hegyekként imbolyognak a belső horizonton".
    Megjegyzem, a Weöres Sándor-i "Egy/ hegy/ megy,/ szembe jön egy másik hegy" stb. (Mese) elég élénken él a tudatomban - jóllehet kismillió más idézettel együtt, de mégis. Valószínűleg közvetett módon segíthetett metaforám megtalálásában. Ugyanakkor egy Weöres előtti, archetipikus képről van szó, az emberiség egyik döbbenetes tapasztalatáról, tudni illik, hogy a hegyek képesek megindulni. Ráadásul ez a tapasztalat sajátos helyi színezetet kap itt, ahol jelenleg lakunk, Norvégiának a fjordvidékén. Földtörténetileg mérve csak nemrég húzódtak innét le az utolsó eljegesedés gleccserei, amelyeknek szakadékos medrébe beáramlott az elolvadó jégtőt megemelkedett tenger. A pillanatnyi állapot egy szédítő látványt nyújtó táj, ahol egymást váltják a meredek ormok, hegyek. Gyakorta szakadnak ki és indulnak meg belőlük kisebb-nagyobb sziklák a mélybe alvilági dübörgéssel, csattogással, amely kilométerekre elhallatszik. Egyszóval itt tényleg mennek a hegyek.
    Nálam viszont "imbolyogtak". Most, hogy végre sikerült némileg kívül állnom ihletemen, szerettem volna ezt az "imbolygást" megerősíteni, ezért a "hegy"-hez jelzőt írtam: "esetlen". Utólag látom, hogy a jelzővel kicsit "emberiesíteni" akartam a metafora azonosítottját, azaz a halottakat, áttételesen azt sugallni róluk, hogy esendőek, szánalomra méltóak minden "hegységük" ellenére.
    Éppen csak belekezdtem, de itt akkor abba is hagytam a versen való munkálkodást. Már nem emlékszem, hogy azért-e, mert valami mindennapi feladat elszólított, vagy, mert azt gondoltam, pihentetem az anyagot. Az biztos, hogy így volt a legjobb. Egyelőre még nagyon rám telepedett az ihlet. Mintha részegség venné el józan ítélőképességemet, és nem ülhetnék volánhoz, vagy izgalomtól remegne a kezem, és képtelen lennék tűbe cérnát fűzni, nem éreztem elég finoman a szavakat, a jelentéseiket, az árnyalataikat, az egymáshoz való viszonyukat, hogy együttesen, mint mondat, merre tartanak, milyen más szavak jöhetnének utánuk.
    A következő vershez-ülésnél az első két, meglehetősen költőietlen állítással ("a halottak túlnőnek rajtunk", "mérhetetlenek") akartam valamit kezdeni. Ahogy azt előre sejtettem, általuk felidéződött bennem a megrendülésem, de már csak mint emlék, eredeti hevessége nélkül - viszont költőileg lendületbe hozott. Most hideg fejjel azt is észrevettem, hogy valódi költői kép rejtőzik a mondatok mögött. Szerettem volna valahogy, nem is akárhogy, hanem pontos, kifejező szavakkal láthatóvá tenni. Maga a kép szürkén szólva az, hogy a halottak a haláluk után nőni kezdenek, méghozzá nagyon gyorsan. Különböző mondatokkal vacakoltam, hogy ezt megjelenítsem. A megjelenítés nem tűnt bonyolult feladatnak. A nehézséget az okozta, hogy a képnek a vers első mondatában benne kellett lennie, rögtön magára vonnia az olvasó figyelmét, ráállítani őt a vers logikájára. Ehhez egyszerűen kellett szólnom, és hatásosan. Egy darabig képtelen voltam rá. Túlságosan bele volt égve a tudatomba, hogy azzal indítsam a mondatot: a "halottak". Szinte kényszeresen ez a "halottak" akart a mondat alanya lenni. Ami alannyal a legfőbb gond a statikussága volt a hirtelen bekövetkező eseményhez, a növekedéshez képest. Amikor erre rájöttem, és meg tudtam szabadulni az alanytól, már nem volt nehéz leírnom a végleges vers első mondatát.
    Na jó, ez kész volt. Nekiláttam a másik állításnak, hogy "mérhetetlenek". Ebből kikerekítettem egy második mondatot, valamilyen lett, elég vacak. Tudtam, nem végleges, ezért könnyebb szívvel hagytam így. Tovább akartam menni, lássam, milyen lesz a vers íve. Rendben. Innét folytatódik akkor a harmadik mondat, ami a már meglévő ("esetlen hegyekként imbolyognak a belső horizonton"). Kicsit ezen is javítottam, az eddig "aláértett" halottakat felülírtam azzal, hogy "dédapáink".
    Csakhogy ez így sehogy se hangzott. Legalább egy kis dinamikája lenne. Hm. Lássam csak újra azt a vacak második mondatot! Második mondatként beteszek az éppen meghalók és a dédapák közé egy köztes generációt, és valahogy konkretizálom. Nagyszerű! Vagyis akkor legyen szó az "apám"-ról, nem, átfogóbban: az "apánk"-ról. Ez az eredeti "mérhetetlen" pedig kidobandó, hiszen az ezután következő dédapák, akik csak hegyek, a mérhetetlenhez képest összemennek. Az "apánk" tehát ékelődjön be a növekedés kezdete, nullpontja és a hegyek közé. Már nagy, de még nem hegy - legyen belőle óriás. Készen lett a végleges második mondat.
    Még egyszer nekimentem a harmadik mondatnak, ha már megint visszajutottam hozzá. A második mondatban az "apánkról" van szó, akkor itt a "dédapáinkat" átírtam "dédanyáink"-ra és odabiggyesztettem eléje az "ük-"-öt, hogy még visszább mutassak a múltba, meg ettől lett a mondatkezdetnek valami nyelvi darabossága, ami jól hangzott a fülemnek.
    Idáig érve nyakig benne voltam már a költői munkában, ráhangolódtam. Ami abból is nyilvánvaló volt, hogy mint istállóban a legyek, zsongtak a fejemben a különböző képek, amelyeket gyorsan el kellett kapdosnom, magyarul leírnom, nehogy elreppenjenek. A művészi munka nagyon intenzív tárgyra-irányultság. Amit azért mondok, mert az elkapdosott képek nem bármilyen hangulatú, témájú képek voltak, hanem mind nagyon szorosan kötődtek a készülő vers témájához. A kidolgozottságukban viszont különböztek egymástól, némelyik szinte kész volt verbálisan, némelyik nem, csak nyers képisége számított, egyébként kezdetleges formában jegyeztem le.
    Az ihletettség – ezúttal, mint grafomán eufória - veszélyesen emelkedett bennem, éreztem, ahogy a sajátos részegségtől kezdem elveszíteni a szóérzékelő képességemet, de azt is tudtam, hogy jegyeznem kell a képeket, nem hagyhatom veszni őket.
    A grafomán eufória mellett racionálisan is működtem. Úgy gondoltam, hogy, ha már a növekedés az alapképzetem, el kellene játszanom a méretekkel - a játékosság esetleg jót tehet a versnek. Ha egy későbbi, készebb megírottsági szinten majd kiderül, hogy a játékosság a vers ellen dolgozik, még mindig lemondhatok róla. Ennek jegyében jutott eszembe, hogy a hegynél kisebb például egy fa. Már az "imbolygó hegyek" megtalálásakor segített, mint mondtam, a hely szelleme, most a faválasztásomnál is befolyásolt. Az itt gyakorta előforduló "vörösfenyő" jött a tollamra. Ráadásul a vörösfenyő fontos szerepet játszott privátilag is az ősszel, amikor egyfajta sárgahúsú tinórugombát gyűjtöttem alatta. A főnevet rögtön megerősítettem a "roppant" jelzővel. Ezt a "roppant vörösfenyőt" később, a harmadik-negyedik vershez-ülésnél kicseréltem "mamutfenyő"-re. Nem véletlenül. Akkor már véglegesen a helyére került hasonlatom a bálnáról és az elefántról. Ez utóbbi állat, az elefánt gondolatkapcsolással hozta elődjét, a mamutot.
    Megjegyzem, a bálna-elefánt kép egy gyerekkori ábra miatt merült fel, amely örökre beleégett az emlékezetembe. Egy állatokról szóló, gyerekeknek írt könyvben láttam - a bálna súlyát elefántban adta meg. A bálna mellé odatették az őt súlyban kitevő elefántokat, körülbelül úgy harmincat. Mit mondjak? Kevés annál furább dolgot láttam életemben. A költői képet elsőre is jónak találtam, mint hasonlatot a nagyméretű holtak és az elég nagyméretű halál kettősének kifejezésére, nyelvileg viszont igencsak megküzdöttem, amíg elértem a végleges változatot. Itt attól a képzetemtől kellett megszabadulnom, hogy a kép lényegéhez tartozna ábra mivolta. Újabb és újabb változatban leírtam a gyerekkori ábrát bálnáról és elefántról, de egyikkel se voltam megelégedve. Joggal, mert esztétikai tétje nem kapcsolódott ahhoz az akcidenciához, hogy én a két állatot súlyt kifejező ábraként láttam egymás mellett. A költői kép felől nézvést a lényeg abban állt, hogy, ha a két állat egymás mellé kerül, akkor mi van.
    Ennek a két állatnak a felvillantása jól lezárta érzéki, vizuális szinten a hirtelen növekedésről szóló költői beszédet és az azt követő játékot a méretekkel. Tudtam, itt váltanom kell, méghozzá valami általános megfogalmazással. Primitívebb formában leírtam azt, hogy "Méreteik alapján kép-/ telenség, pedig ők is emberként/ szenvedtek ki, és nem úgy múltak/ el, ahogy az istenek." A megfogalmazás fokozataira, amelyek megint csak lépcsőzetesen lettek egyre tökéletesebbek, most nem térek ki, csak jelzem, hogy "ősmegrendülésem" alapfogalma tér itt vissza az "istenek"-kel.
    "Pompeji"-vel a következő mondatban egy Petőfi Sándor-parafrázist cseréltem ki, ami az Egy gondolat bánt engemet villám csapta fájára ("legyek fa, melyen villám fut keresztül") és leomló sziklájára ("legyek kőszirt, mit hegyről a völgybe/ eget-földet rázó mennydörgés dönt le...") játszott rá. Pompeji és Petőfinek ezek a képei olyan állandó képzetei a fantáziámnak, amelyek alig várják az alkalmat, hogy, ha apropóját érzik, előbukkanjanak, és bekerüljenek a verseimbe. Itt most a Petőfi-parafrázisnak nem volt szerencséje, nyoma se maradt, a pompejis kép viszont annál jobban passzolt. Pompeji felidézése, úgy ítéltem meg, több szempontból is hatásos. Például eljátszik a "kihűlő hamu" egy másik értelmével, amikor elsősorban nem a holttest hamvasztása után kihűlő hamvakra, hanem a vulkáni hamura gondolhatunk - és felvillantja a poétikai látómező peremén a Vezúvot, egy vulkánt, ami rokonságban áll az esetlen hegyekkel, és az emberi emlékezet szerint legalább egyszer ugyanúgy imbolygott, ahogy ők.
    Az "istenes" és a pompejis" mondatok szőrmentén abból a hatalmasságból vesznek vissza, amely a hirtelen és folyamatosan növő halottak sajátja a vers első részében. Szándékom szerint átvezetésként szolgálnak ahhoz, hogy utánuk beszélhessek az öregek halálelőtti nyomorúságáról. Ezt a nyomorúságot egészen közelről tapasztalom meg a valóságban, mivel jelenleg, a vers megírása körüli időben félállásban az a munkám, hogy nyolcvan-kilencven éves nőkhöz-férfiakhoz járok ki, segítek nekik a háztartásban és gondoskodom róluk. Többek között például van egy öreg hölgy, akinek a jelene gyakorlatilag pár másodpercre szűkült be, mert demenciája miatt a néhány perccel korábban történtekre már nem képes visszaemlékezni. Ha bekapcsolom a mosogatógépét, pár perc múlva megkérdezi, miért megy, és nekem pár percenként újra és újra mondanom kell azután, hogy azért, mert bekapcsoltam. Ez a pár perces "jelenketrec" szorongással és frusztrációval tölti el... Szóval őt öltöztetve jutott eszembe, hogy azok a ruhák, amiket hord - az elnyűttségük alapján már évtizedek óta, a demenciája előttről - tulajdonképpen többet tudnak jelenlegi életéről, talán róla is, mint ő saját maga. Az ötletet lejegyeztem, a versírás idejéig kallódott, de akkor itt megtalálta a helyét: "Senki, maguk legkevésbé, de/ még a ruháik, cipőik se tudták/ róluk, hogy kicsodák." Amint látható, csavartam még egyet a gondolaton, vagyis a versben már a ruháik, cipőik sem tudják a talán nemsokára esetlen heggyé növőkről, hogy kicsodák.
    A zárómondat ősformája már az első vershez-üléskor megszületett. Legprimitívebb alakban egy egyszerű kép volt. Láttam, hogy az esetlen hegyeknek árnyéka van, csak azt nem lehetett kivenni, hogy ez az árnyék kire vetődik. Ránk, az unokáinkra, minden még élőre? Ezt a látványrészletet próbáltam kiélesíteni, elég sokáig küszködtem, míg végül elvetettem mint nem-lényegest. Méghozzá akkor, amikor a kiélesítések alatt, egyszer csak megláttam, hogy ez az árnyék valójában nem sötét, hanem fénylik. Rájöttem, hogy esztétikai tétje a költői képnek az, hogy képes vagyok-e érzékeltetni szavakkal a fényes árnyék látványát. A probléma megértésével egy időben érkezett a megfogalmazás is, olyasmi, hogy: "Ha (az esetlen hegyek) árnyéka ránk vetül, aranyat cselekszünk." Ezt így túl elvontnak, nem elég láttatónak éreztem, de akkor rögtön nem tudtam rajta érdemben változtatni. Egy következő vershez-üléskor az árnyékokat már nem az esetlen hegyek vetették, hanem  a "roppant vörösfenyők". Ettől az árnyék is konkrétabb lett, lombok, ágak árnyékává vált. Amikor aztán a "roppant vörösfenyők"-et átjavítottam "mamutfenyők"-re, az árnyékról hirtelen kiderült, hogy egészen iciripiciri, éppen csak egy tűlevélé, amitől hatásos kontraszt támadt a mamutfenyők nagysága és a tűlevélárnyék kicsisége között. Még a "cselekvés"-t kibővítettem a "gondolkodás"-sal, és leírtam a végleges zárómondatot. Készen lett a vers legutolsó változata.
    Versem ritmusa, üteme hidegen hagyott, bár időnként hallottam ilyen-olyan időmértékes verslábakat kopogni benne. Mégis főként arra ügyeltem, hogy tömörsége, alapos kidolgozottsága ellenére is gördülékeny, jól mondható legyen. A gördülékenységen kívül formailag legfeljebb az foglalkoztatott, hogy a mondatokat négysoros, kábé kilenc-tizenegyes szótagszámú strófákba írjam, valahogy úgy, ahogyan piskótatésztát öntök őzgerincformába - vigyázva, de laza mozdulatokkal.
    Hetekkel később, hogy készen lettem, kiderült, hogy "ősmegrendülésem" még mindig dolgozik bennem, mert megírtam a tárgyalt vers párdarabját (Mese porról, kőről, vízről). Innét azonban egy másik kisesszé következhetne.

2011. február 20., vasárnap

Vörös István: Zenével felnőni

Vörös István
Zenével felnőni
Amikor én kis srác voltam,
Illés ment a rádióban,
jobb szerettem az Omegát,
az Omegát,
az Omegát,
mégis a kezdetet magát.

Ismertem a disco-zenét,
abból nem volt sosem elég.
Egy magnót is kölcsönkaptam,
kölcsönkaptam,
kölcsönkaptam,
Boney M.-et így hallgattam.

Beatles-film ment a tévében,
sikerük lelkesen néztem,
kicsit talán irigyeltem,
irigyeltem,
irigyeltem,
helyükbe magam képzeltem.

Demis Ruossost is hallgattam,
mikor a szüleimmel voltam,
úgy énekelt magas hangon,
magas hangon,
magas hangon,
egy kicsit még most is hallom.

Sok zene volt titokteli,
nem próbáltam megérteni,
szerelemről énekeltek,
énekeltek,
énekeltek.
Arról nem tud még a gyermek.

- a felnőttek ezt mesélték,
talán maguk is elhitték.
Pedig hogy van? Épp fordítva.
Épp fordítva.
Épp fordítva.
A gyereknek több a titka.

Nincsen neked semmi gondod,
míg iskolatáskád hordod.
Ám leteszem a suliban,
a suliban,
a suliban,
nézzünk bele, hogy ott mi van.

Szamárfüles matekfüzet,
tolltartón együttesnevek,
az LGT és Piramis,
és Piramis,
és Piramis,
az énekkönyv miért hamis?

Nem értem a szolmizálást,
tornán meg a szekrényugrást,
elbotlom az árnyékomban,
árnyékomban,
árnyékomban,
1-est kapok érte nyomban.

A moziban majd megnyugtat
a Volt egyszer egy vadnyugat.
Ha hallgatom a zenéjét,
a zenéjét,
a zenéjét,
velük szívesen cserélnék.

De aztán már más idő jön,
tévé előtt nem időzöm,
inkább járok koncertekre,
koncertekre,
koncertekre,
P. Mobil és Beatrice,

meg persze a Hobo Blues Band,
mi az unalomtól megment.
Mert elkezdtem kamaszodni,
kamaszodni,
kamaszodni,
van még időm pazarolni.

Nincs már időm pazarolni,
minden ruhám kopott holmi,
úgy öltözöm ahogy mások,
ahogy mások,
ahogy mások,
abban örömöt találok.

Egy együttest is szerveztünk,
kétszer talán felléphettünk.
Nehéz volt fönt a színpadon,
a színpadon,
a színpadon.
Amit játszunk, hamis nagyon.

Hogy olyan hamis ne legyen,
tanulni kell, megérthetem,
időt kell rá pazarolni,
pazarolni,
pazarolni,
így készül a pazar holmi,

minden szépség és igazság
el van rejtve, mint a kották
boltok mélyén vagy raktárban,
vagy raktárban,
vagy raktárban,
vezetékben váltóáram.

Bartókot is fölfedeztem
barbárokról senki szebben
nem beszélt így szavak nélkül,
szavak nélkül,
szavak nélkül,
az ember belé is kékül.

Vonósnégyesek, operák,
a zene megadta magát.
De valamit én is adtam,
én is adtam,
én is adtam,
ott voltam a legszebb hangban.

Nem kaphattam hallást, hangot,
éles szemet, erős izmot,
de azt az egy képességet,
képességet,
képességet,
minden rejtett jót megérzek.

Mások zenéit hallgatom,
a fiamtól megtanulom,
mi a menő mai napság,
mai napság,
mai napság,
milyen izű az igazság.

Ha van íze, ha van hangja.
Nekem a zongora elmondja,
megtalálom egy-egy versben,
egy-egy versben,
egy-egy versben,
milyen nagy a kicsi jellem.

Más játékból már nem kérek,
a jókra kevés egy élet,
ezer évig tart egy zene,
tart egy zene,
tart egy zene.
Amit hallasz, megérted-e.

Gépek, városok és erdők,
élő kövek, eleven föld
egybe csengnek, mint egy akkord,
mint egy akkord,
mint egy akkord,
együtt szól a lesz és a volt,

együtt a te és a sok én,
túlvagyunk az örök felén,
kell hozzá még egy másodperc,
egy másodperc,
egy másodperc,
és már mindenre ráismersz.

És Istenre is ráismersz,
ha néha még félni is mersz,
nem olyan lesz, mint gondolod,
mint gondolod,
mint gondolod,
megérinti a homlokod,

elszokott a teremtéstől,
a kezdettől és a végtől,
hangja vékony, ha énekel,
ha énekel,
ha énekel,
egy a szó, de van még ezer.
                                                                        Berlin, 2008. július 21.


Verseimet mindig dátumozom, de a publikáció során ezt el szoktam hagyni, mivel nem tartozik a szöveg értelméhez, jelentéséhez, hangulatához.

Mármint ahhoz az értelemhez, jelentéshez, hangulathoz, melyhez az olvasót el szeretném vezetni. De persze egy szövegnek mindig marad a hátterében valami. Olyasmi is, ami nem az olvasó, hanem a szerző viszonya hozzá. Az a hangulat, mely munkára ösztönözte, munka során fogva tartotta, vagy épp munka után magával ragadta.

Mikor 2008. június-júliusára feleségemhez érkeztünk Berlinbe a gyerekekkel, szokásomhoz híven határozott munkatervet vittem. De eddig még mindig úgy volt, ha hosszabb időre elutaztam valahová, hogy sose azt csináltam meg, mint amit terveztem. Akkor Berlinben egy regényt szerettem volna befejezni, melyet több mint egy éves késéssel hoztam aztán tető alá, de teljesen még most se vagyok kész vele.

Az inspiráció ezúttal kívülről jött. Lackfi János keresett meg, akivel régi baráti és munkakapcsolatban vagyok, hogy, mivel mind a ketten szoktunk átiratokat szerezni klasszikus versekre, mi lenne, ha a legfontosabb gyerekverseket végigvennénk. Azonnal bele is fogtunk mind a ketten.

Földig érő ablakú első emeleti dolgozószobámból Grunewald fáira és tavaira lehetett látni, volt úgy, hogy az ablakom előtti ágon egy rétisas üldögélt és legalább olyan érdeklődve szemlélt ő engem, mint én őt. Reggeltől ebédig tudtam dolgozni, általában napi 1-2 vers átiratával voltam meg, Jancsi is hasonló tempóban dolgozott odahaza.

Inspirációnak – bár többnyire  komolyzenét szoktam hallgatni (ebben a pillanatban pl. Bach Das Wohltemperierte Klavier-ja megy) – akkor a legendás Radio Luxemburg (kevésbé legendás nevén RTL) hibátlanul szerkesztett adását hallgattam, ahol a 70-es, 80-as, 90-es évek slágerei szóltak, szinte sose keveredett közéjük barázdatöltelék. Azok a dalok rengeteg energiát adtak, ezért a munka végén Szép Ernő remekét átdolgozva a zenéhez való viszonyomat választottam témául. És a felnövekvést, rengeteg mindent, ezt nem kell elmondanom, mert benne van a versben, ami itt olvasható. Aztán befejezve a verset, elbicikliztem feleségem dolgozószobájához, megebédeltünk a Wissenschaftskolleg menzáján. Én közben teljesen euforikus állapotban voltam, mint a könyv munkálatai során szinte végig, mert olyan hihetetlen volt, hogy a ravaszabbnál ravaszabb költői truvájokat utána tudjuk csinálni a legnagyobb mestereknek. Megbeszéltük aznapi írói élményeinket Dževad Karahasannal, aki gyakran volt asztaltársunk. Addigra a gyerekek hazaérkeztek az iskolából, bementünk velük a városba, megnéztük a Mama mia c. filmet, ami nekem még mindig az aznapi írás meghosszabbítása volt, mert a hibátlan könnyűzene és a vele kavargó képek és történet a szabadság élményét közvetítette nagy energiával. A könyvel gyakorlatilag kész voltunk. Nekem másnap még egy Petőfi átirat volt hátra.

A munka egy év múlva jelent meg, Apám kakasa lett a címe, az olvasók és a kritikusok is szerették. Ezt a verset szerkesztettük a könyv záródarabjául.

2011. február 13., vasárnap

Lackfi János: Fogyó

Lackfi János
Fogyó
Dehogyis tagadom, meghíztam,
Focizok, de a láb nem villan.

Tizenegy kilogramm túlsúlyban
Lebegek: telivér, bús kullancs.

Van előny, ugyebár, mindebben:
Leverem, aki bánt, hogy nyekken.

De viszont csurog az izzadság,
Nehezen hajolok, ingnyak vág,

Kimerít az a pár lépcsőfok,
Busz után ha futok, megfúlok.

Cipelek, szuszogok: kandisznó,
Fura tánc az elefánt-diszkó.

Dehogyis tagadom: meghíztam,
Poharamban ezért csapvíz van.

Cukor és buborék ártalmas,
Adalék, színezék: elhallgass.

Se söröm, se borom, sem vodkám,
Pedig a pia úgy – vágyott rám.

Ne egyek sokat és nem sokszor,
Kivi, őszi, narancs felspannol.

Se szalonna, se jó disznósajt,
Csibemell, zuza, még mit óhajt?

Recsegek a vizes zsemlémmel,
Libazsír, oda te nem nézel!

Se süti, se csoki, sem habcsók,
Ropi, csipsz nyema most, ej, haspók!

A kinőtt ruhatár énrám vár!
Lesik a hasamat: fogytál már?

Fut a sok dekagramm szép sorban:
Leszek újra, ki még nem voltam.

Íme egy abszolút kalóriaszegény vers – bármilyen viszonyban állunk ideális testsúlyunkkal, ez a szöveg a hízás különösebb veszélye nélkül bízvást fogyasztható.

Természetesen története és kiváltó oka is van, mind magánéleti, mind szakmai téren. Tizenöt évig cselgáncsoztam, és a mai napig két-három alkalommal sportolok (focizok és kosarazok) hetente. Ha mondjuk egy hétig külföldön vagyok, és nem mozoghatok, megesz a penész, megőrülök. És ha meglátok egy perdülő labdát, rögtön ugrom utána, beállok akár kis kölykök közé, ünneplőben is, pedig mindig is izzadós voltam, öt perc ugrabugra után szó szerint patakokban csurog rólam a verejték… Közben persze lassan huszadik házassági évfordulónkhoz közeledünk, és minthogy feleségem fantasztikus finoman főz (én pedig fantasztikus mohón tömöm a fejem), minden év szépen rám pakolt csaknem egy egész kilót. Igaz, százharminc kilós, leginkább Neptun istenre hajazó egykori sporttársam, Walter Géza mindig is azt dörmögte: „mázsa alatt nem férfi a férfi”, meg hogy kis ember minek zabál annyit, mikor csak kitojja, és horkol tőle éjszaka... Mostanra a sportban rendesen megérzem, hogy irányt váltani, nekiiramodni jóval nehezebb nyolcvan fölött, mint hajdanában, a hetvenes alatt (kilóban egyelőre, nem évben). Pár évvel ezelőtt neki is láttam szorgalmasan „testkontrollozni”, délelőtt csak gyümölcs, szénhidrát és fehérje együtt sosem, édesség nem igazán, sok-sok zöldség, és persze rendesen kivárni minden étel útját végig az emésztőrendszeren. Ne firtassuk, milyen gyalázatos körülmények között buktam el (minden bukás gyalázat!), mindenesetre volt egy roppant szorgalmas periódusom, amikor odaadóan vállaltam az étkezési kötelmeket, és ropogtattam a zöldségeket.

Ha persze van egy ilyen frivolan mai (fennköltebb lelkek szemében egyenesen költőietlen) témám, általában szeretem valami költői fortéllyal megbolondítani, meglehetősen régi, nagy múltú formákkal összeboronálva azt, ami amúgy külszíni fejtésnek tűnhet. Itt a több ezer éves múltra visszatekintő anapesztus zakatoltatja (itt-ott „elefántosan” döccenve) a sorokat, és „ha már lúd, legyen kövér” alapon az iskolai úttörőünnepségekről oly ismerős Radetzky-mars kezdőtaktusai is beköszönnek: „Pararám-pararám-pámpámpám”. Idekívánkozik közvetlen előzményként Csukás István testsúly és identitás összefüggéseivel játszadozó, nagyszerű verse is, amelyben egy műtéti beavatkozás kapcsán faggatja magát: „Hová tűnt húsz kiló Csukás István, / egy éve még megvolt, fénykép van róla”.

Emlékszem, a verset első változatban átküldtem Jónás Tamás barátomnak, akivel akkoriban, 2003-2004 tájékán napi munkakapcsolatban voltam, ő pedig annak rendje és módja szerint rám pirított, hogy a költemény a végére leül és puszta játék marad, ha nem spékelem meg holmi identitásra vonatkozó zárlattal… Ezúton is köszönöm a segítséget, így nyerte el a szöveg végső formáját, így került be 2005-ös, Hőveszteség című kötetembe is!

A versnek örömömre utóélete is van: kaptam már érte spontán, nyílt színi tapsot az Ünnepi Könyvhét közönségétől, és meghurcoltam számos gimnázium érdeklődő diákjainak színe előtt. Mi több, médiatörténeti merénylet elkövetésére is felhasználtam. Egy ízben a királyi televízió Kultúrház című műsora engem csípett fülön, hogy a Tokaji Írótáborról nyilatkozzam. Hiába mondtam, hogy most nem táborozom, kérdezzenek illetékesebbet, egyre győzködtek, hogy jöjjek csak, mert aki nálam okosabb e tárgyban, az sajnos mind Tokajban van éppen. (Az meg milyen durva lett volna már, ha a tévé megy az esemény után, és nem az jön (Kultúr)házhoz!) Úgy döntöttem, ha már beráncigálnak, nemes bosszút állok, és a beszélgetés végén orvul felolvasok (ó, irgalom atyja, ne hagyj el!) egy verset. Meg is pendítettem a témát a helyszínen, de hiába mondtam, hogy mindössze harminc másodpercet vesz igénybe és maximálisan közönségbarát, a szpíker görcsösen hajtogatta: „úgyse jut rá idő, úgyse jut…” A beszélgetés vége felé mosolyogva előkaptam a kötetet, és tövig nyomtam a rozsdás bicsakot a sajgó riporterszívbe. A jóember rettenetes arcrángással bírta végig a lírai intermezzót, szerencse, hogy engem vett a kamera.

A kis hölgy, aki aztán kikísért a stúdióból, ámulva emlegette: „jéééé, ilyen se volt még ebben a műsorban, hogy verset mondtak volna… pedig hát lóógikus, a zenész mindig zenél, a festő képeit megmutatják… tééényleg”. Én meg átkoztam gyengeségemet, mert ugyan mi értelme volt öt percért bebumlizni a városba, csak hogy a kultúrfaktor torkán lenyomhassam a békát. Mindaddig, míg Finta Laci barátom, a rengeteg irodalmi-zenei programnak otthont adó Nyitott Műhely nagylelkű házigazdája és szellemi „apukája” nem közölte velem: azon a napon ő otthon feküdt a nyári döghőségben, törött lábbal, mozdulatlanságra kárhoztatva, átkozódva, és unalmában tévézésre fanyalodott, ám a versem hallatán egyszeriben fergeteges jókedve kerekedett. Hurrá, a vers búvópatakja felbukkant valahol, ahol senki se várta! Mégis megérte! Mégis megéri?

2011. február 6., vasárnap

Stiller Kriszta: Hardkor

Stiller Kriszta
Hardkor

Vártalak, de néhány percet késtél,
őszi este volt, meg üres Népliget.
Fagyni kezdett, novemberben kész tél,
a fák fázva szórtak fehér cetliket.
Megjöttél, és szitált ránk a porhó,
kacsintasz, míg én a csípődet fogom.
Felkuncogsz, hogy ez már szinte pornó,
összeolvadt cseppek tánca arcodon.
Úgy éreztem, nem is kell több ennél:
sötét van, meg te, meg halkuló zsivaj.
Azt mondtad, kis meleg izét ennél,
sört kértem, te kólát nagy sült krumplival
     Elég egy románchoz, legyen tök hideg:
     nagy sült krumpli, kóla, sör és Népliget.


Először egy régebbi versemet szerettem volna elküldeni, de a története kísértetiesen hasonlít Rapai Ágneséhez, meg azt viszonylag sokan ismerik, ezért úgy döntöttem, inkább írok egy újat. Nem túl bonyolult, az igaz, viszont a nagy dolgok, például a szerelem apró kis részletekből tevődnek össze, pont úgy, mint ahogyan egy költemény szavakból. Külön-külön semmi jelentőségük, csak főnevek, igék, melléknevek, megfelelő sorrendbe téve őket azonban verssé válnak. A költészet a világ egyik legizgalmasabb játéka. Ebédszünetben készült a vers, ugyanis mostanság elég elfoglalt vagyok. Az volt az első gondolatom, hogy mennyire vicces, hogy (jó) pár éve, amikor csak iskolába kellett járni, milyen fáradt és kimerült tudtam lenni. Utána eszembe jutott az első szerelmem. Sok verset írtam hozzá, de mivel akkor főként prózai vonalon mozogtam, ezeket a kis szívzűr-kórtanokat borítsa a feledés jótékony homálya. Csak számomra és számára volt jelentőségük. Szinte mindenki látott már világfájdalmas kamaszirodalmat, akkor el lehet képzelni, milyenek lehettek. Nemrég megtaláltam őket, olyanok, mintha önmagam paródiája lennék, megfűszerezve némi Pilinszky-epigonsággal.

Az epigonságot persze aláhúzza a böngészőm kiirthatatlan helyesírás-ellenőrzője, de akkor is. Az első fellángolás persze már rég a múlté, fogalmam sincs, mi lehet vele, de hát általában így megy ez, mondaná Vonnegut. Kevés állandó dolog van az életemben, a sör, a sültkrumpli, a Népliget, és a szerelem ezek közé tartoznak, még ha nem is feltétlenül ebben a sorrendben. Ez a vers az ebből-még-bármi-lehet hangulatot tükrözi, amikor megismertem a legnagyobb szerelmem. Lett is.

Igaz, nem a Nép, hanem a Városligetben volt az első randink, de talán ennyi költői szabadság még belefér. Így jött ki a ritmus, és ő nem haragszik érte.

eská