Vörös István: Zenével felnőni

Vers + történet (1. projekt)

Vörös István

Zenével felnőni

Amikor én kis srác voltam,
Illés ment a rádióban,
jobb szerettem az Omegát,
az Omegát,
az Omegát,
mégis a kezdetet magát.

Ismertem a disco-zenét,
abból nem volt sosem elég.
Egy magnót is kölcsönkaptam,
kölcsönkaptam,
kölcsönkaptam,
Boney M.-et így hallgattam.

Beatles-film ment a tévében,
sikerük lelkesen néztem,
kicsit talán irigyeltem,
irigyeltem,
irigyeltem,
helyükbe magam képzeltem.

Demis Ruossost is hallgattam,
mikor a szüleimmel voltam,
úgy énekelt magas hangon,
magas hangon,
magas hangon,
egy kicsit még most is hallom.

Sok zene volt titokteli,
nem próbáltam megérteni,
szerelemről énekeltek,
énekeltek,
énekeltek.
Arról nem tud még a gyermek.

- a felnőttek ezt mesélték,
talán maguk is elhitték.
Pedig hogy van? Épp fordítva.
Épp fordítva.
Épp fordítva.
A gyereknek több a titka.

Nincsen neked semmi gondod,
míg iskolatáskád hordod.
Ám leteszem a suliban,
a suliban,
a suliban,
nézzünk bele, hogy ott mi van.

Szamárfüles matekfüzet,
tolltartón együttesnevek,
az LGT és Piramis,
és Piramis,
és Piramis,
az énekkönyv miért hamis?

Nem értem a szolmizálást,
tornán meg a szekrényugrást,
elbotlom az árnyékomban,
árnyékomban,
árnyékomban,
1-est kapok érte nyomban.

A moziban majd megnyugtat
a Volt egyszer egy vadnyugat.
Ha hallgatom a zenéjét,
a zenéjét,
a zenéjét,
velük szívesen cserélnék.

De aztán már más idő jön,
tévé előtt nem időzöm,
inkább járok koncertekre,
koncertekre,
koncertekre,
P. Mobil és Beatrice,

meg persze a Hobo Blues Band,
mi az unalomtól megment.
Mert elkezdtem kamaszodni,
kamaszodni,
kamaszodni,
van még időm pazarolni.

Nincs már időm pazarolni,
minden ruhám kopott holmi,
úgy öltözöm ahogy mások,
ahogy mások,
ahogy mások,
abban örömöt találok.

Egy együttest is szerveztünk,
kétszer talán felléphettünk.
Nehéz volt fönt a színpadon,
a színpadon,
a színpadon.
Amit játszunk, hamis nagyon.

Hogy olyan hamis ne legyen,
tanulni kell, megérthetem,
időt kell rá pazarolni,
pazarolni,
pazarolni,
így készül a pazar holmi,

minden szépség és igazság
el van rejtve, mint a kották
boltok mélyén vagy raktárban,
vagy raktárban,
vagy raktárban,
vezetékben váltóáram.

Bartókot is fölfedeztem
barbárokról senki szebben
nem beszélt így szavak nélkül,
szavak nélkül,
szavak nélkül,
az ember belé is kékül.

Vonósnégyesek, operák,
a zene megadta magát.
De valamit én is adtam,
én is adtam,
én is adtam,
ott voltam a legszebb hangban.

Nem kaphattam hallást, hangot,
éles szemet, erős izmot,
de azt az egy képességet,
képességet,
képességet,
minden rejtett jót megérzek.

Mások zenéit hallgatom,
a fiamtól megtanulom,
mi a menő mai napság,
mai napság,
mai napság,
milyen izű az igazság.

Ha van íze, ha van hangja.
Nekem a zongora elmondja,
megtalálom egy-egy versben,
egy-egy versben,
egy-egy versben,
milyen nagy a kicsi jellem.

Más játékból már nem kérek,
a jókra kevés egy élet,
ezer évig tart egy zene,
tart egy zene,
tart egy zene.
Amit hallasz, megérted-e.

Gépek, városok és erdők,
élő kövek, eleven föld
egybe csengnek, mint egy akkord,
mint egy akkord,
mint egy akkord,
együtt szól a lesz és a volt,

együtt a te és a sok én,
túlvagyunk az örök felén,
kell hozzá még egy másodperc,
egy másodperc,
egy másodperc,
és már mindenre ráismersz.

És Istenre is ráismersz,
ha néha még félni is mersz,
nem olyan lesz, mint gondolod,
mint gondolod,
mint gondolod,
megérinti a homlokod,

elszokott a teremtéstől,
a kezdettől és a végtől,
hangja vékony, ha énekel,
ha énekel,
ha énekel,
egy a szó, de van még ezer.

                                                                        Berlin, 2008. július 21.

Verseimet mindig dátumozom, de a publikáció során ezt el szoktam hagyni, mivel nem tartozik a szöveg értelméhez, jelentéséhez, hangulatához.

Mármint ahhoz az értelemhez, jelentéshez, hangulathoz, melyhez az olvasót el szeretném vezetni. De persze egy szövegnek mindig marad a hátterében valami. Olyasmi is, ami nem az olvasó, hanem a szerző viszonya hozzá. Az a hangulat, mely munkára ösztönözte, munka során fogva tartotta, vagy épp munka után magával ragadta.

Mikor 2008. június-júliusára feleségemhez érkeztünk Berlinbe a gyerekekkel, szokásomhoz híven határozott munkatervet vittem. De eddig még mindig úgy volt, ha hosszabb időre elutaztam valahová, hogy sose azt csináltam meg, mint amit terveztem. Akkor Berlinben egy regényt szerettem volna befejezni, melyet több mint egy éves késéssel hoztam aztán tető alá, de teljesen még most se vagyok kész vele.

Az inspiráció ezúttal kívülről jött. Lackfi János keresett meg, akivel régi baráti és munkakapcsolatban vagyok, hogy, mivel mind a ketten szoktunk átiratokat szerezni klasszikus versekre, mi lenne, ha a legfontosabb gyerekverseket végigvennénk. Azonnal bele is fogtunk mind a ketten.

Földig érő ablakú első emeleti dolgozószobámból Grunewald fáira és tavaira lehetett látni, volt úgy, hogy az ablakom előtti ágon egy rétisas üldögélt és legalább olyan érdeklődve szemlélt ő engem, mint én őt. Reggeltől ebédig tudtam dolgozni, általában napi 1-2 vers átiratával voltam meg, Jancsi is hasonló tempóban dolgozott odahaza.

Inspirációnak – bár többnyire  komolyzenét szoktam hallgatni (ebben a pillanatban pl. Bach Das Wohltemperierte Klavier-ja megy) – akkor a legendás Radio Luxemburg (kevésbé legendás nevén RTL) hibátlanul szerkesztett adását hallgattam, ahol a 70-es, 80-as, 90-es évek slágerei szóltak, szinte sose keveredett közéjük barázdatöltelék. Azok a dalok rengeteg energiát adtak, ezért a munka végén Szép Ernő remekét átdolgozva a zenéhez való viszonyomat választottam témául. És a felnövekvést, rengeteg mindent, ezt nem kell elmondanom, mert benne van a versben, ami itt olvasható. Aztán befejezve a verset, elbicikliztem feleségem dolgozószobájához, megebédeltünk a Wissenschaftskolleg menzáján. Én közben teljesen euforikus állapotban voltam, mint a könyv munkálatai során szinte végig, mert olyan hihetetlen volt, hogy a ravaszabbnál ravaszabb költői truvájokat utána tudjuk csinálni a legnagyobb mestereknek. Megbeszéltük aznapi írói élményeinket Dževad Karahasannal, aki gyakran volt asztaltársunk. Addigra a gyerekek hazaérkeztek az iskolából, bementünk velük a városba, megnéztük a Mama mia c. filmet, ami nekem még mindig az aznapi írás meghosszabbítása volt, mert a hibátlan könnyűzene és a vele kavargó képek és történet a szabadság élményét közvetítette nagy energiával. A könyvel gyakorlatilag kész voltunk. Nekem másnap még egy Petőfi átirat volt hátra.

A munka egy év múlva jelent meg, Apám kakasa lett a címe, az olvasók és a kritikusok is szerették. Ezt a verset szerkesztettük a könyv záródarabjául.

---