Lackfi János: Fogyó

Vers + történet (1. projekt)

Lackfi János

Fogyó

Dehogyis tagadom, meghíztam,
Focizok, de a láb nem villan.

Tizenegy kilogramm túlsúlyban
Lebegek: telivér, bús kullancs.

Van előny, ugyebár, mindebben:
Leverem, aki bánt, hogy nyekken.

De viszont csurog az izzadság,
Nehezen hajolok, ingnyak vág,

Kimerít az a pár lépcsőfok,
Busz után ha futok, megfúlok.

Cipelek, szuszogok: kandisznó,
Fura tánc az elefánt-diszkó.

Dehogyis tagadom: meghíztam,
Poharamban ezért csapvíz van.

Cukor és buborék ártalmas,
Adalék, színezék: elhallgass.

Se söröm, se borom, sem vodkám,
Pedig a pia úgy – vágyott rám.

Ne egyek sokat és nem sokszor,
Kivi, őszi, narancs felspannol.

Se szalonna, se jó disznósajt,
Csibemell, zuza, még mit óhajt?

Recsegek a vizes zsemlémmel,
Libazsír, oda te nem nézel!

Se süti, se csoki, sem habcsók,
Ropi, csipsz nyema most, ej, haspók!

A kinőtt ruhatár énrám vár!
Lesik a hasamat: fogytál már?

Fut a sok dekagramm szép sorban:
Leszek újra, ki még nem voltam.

Íme egy abszolút kalóriaszegény vers – bármilyen viszonyban állunk ideális testsúlyunkkal, ez a szöveg a hízás különösebb veszélye nélkül bízvást fogyasztható.

Természetesen története és kiváltó oka is van, mind magánéleti, mind szakmai téren. Tizenöt évig cselgáncsoztam, és a mai napig két-három alkalommal sportolok (focizok és kosarazok) hetente. Ha mondjuk egy hétig külföldön vagyok, és nem mozoghatok, megesz a penész, megőrülök. És ha meglátok egy perdülő labdát, rögtön ugrom utána, beállok akár kis kölykök közé, ünneplőben is, pedig mindig is izzadós voltam, öt perc ugrabugra után szó szerint patakokban csurog rólam a verejték… Közben persze lassan huszadik házassági évfordulónkhoz közeledünk, és minthogy feleségem fantasztikus finoman főz (én pedig fantasztikus mohón tömöm a fejem), minden év szépen rám pakolt csaknem egy egész kilót. Igaz, százharminc kilós, leginkább Neptun istenre hajazó egykori sporttársam, Walter Géza mindig is azt dörmögte: „mázsa alatt nem férfi a férfi”, meg hogy kis ember minek zabál annyit, mikor csak kitojja, és horkol tőle éjszaka... Mostanra a sportban rendesen megérzem, hogy irányt váltani, nekiiramodni jóval nehezebb nyolcvan fölött, mint hajdanában, a hetvenes alatt (kilóban egyelőre, nem évben). Pár évvel ezelőtt neki is láttam szorgalmasan „testkontrollozni”, délelőtt csak gyümölcs, szénhidrát és fehérje együtt sosem, édesség nem igazán, sok-sok zöldség, és persze rendesen kivárni minden étel útját végig az emésztőrendszeren. Ne firtassuk, milyen gyalázatos körülmények között buktam el (minden bukás gyalázat!), mindenesetre volt egy roppant szorgalmas periódusom, amikor odaadóan vállaltam az étkezési kötelmeket, és ropogtattam a zöldségeket.

Ha persze van egy ilyen frivolan mai (fennköltebb lelkek szemében egyenesen költőietlen) témám, általában szeretem valami költői fortéllyal megbolondítani, meglehetősen régi, nagy múltú formákkal összeboronálva azt, ami amúgy külszíni fejtésnek tűnhet. Itt a több ezer éves múltra visszatekintő anapesztus zakatoltatja (itt-ott „elefántosan” döccenve) a sorokat, és „ha már lúd, legyen kövér” alapon az iskolai úttörőünnepségekről oly ismerős Radetzky-mars kezdőtaktusai is beköszönnek: „Pararám-pararám-pámpámpám”. Idekívánkozik közvetlen előzményként Csukás István testsúly és identitás összefüggéseivel játszadozó, nagyszerű verse is, amelyben egy műtéti beavatkozás kapcsán faggatja magát: „Hová tűnt húsz kiló Csukás István, / egy éve még megvolt, fénykép van róla”.

Emlékszem, a verset első változatban átküldtem Jónás Tamás barátomnak, akivel akkoriban, 2003-2004 tájékán napi munkakapcsolatban voltam, ő pedig annak rendje és módja szerint rám pirított, hogy a költemény a végére leül és puszta játék marad, ha nem spékelem meg holmi identitásra vonatkozó zárlattal… Ezúton is köszönöm a segítséget, így nyerte el a szöveg végső formáját, így került be 2005-ös, Hőveszteség című kötetembe is!

A versnek örömömre utóélete is van: kaptam már érte spontán, nyílt színi tapsot az Ünnepi Könyvhét közönségétől, és meghurcoltam számos gimnázium érdeklődő diákjainak színe előtt. Mi több, médiatörténeti merénylet elkövetésére is felhasználtam. Egy ízben a királyi televízió Kultúrház című műsora engem csípett fülön, hogy a Tokaji Írótáborról nyilatkozzam. Hiába mondtam, hogy most nem táborozom, kérdezzenek illetékesebbet, egyre győzködtek, hogy jöjjek csak, mert aki nálam okosabb e tárgyban, az sajnos mind Tokajban van éppen. (Az meg milyen durva lett volna már, ha a tévé megy az esemény után, és nem az jön (Kultúr)házhoz!) Úgy döntöttem, ha már beráncigálnak, nemes bosszút állok, és a beszélgetés végén orvul felolvasok (ó, irgalom atyja, ne hagyj el!) egy verset. Meg is pendítettem a témát a helyszínen, de hiába mondtam, hogy mindössze harminc másodpercet vesz igénybe és maximálisan közönségbarát, a szpíker görcsösen hajtogatta: „úgyse jut rá idő, úgyse jut…” A beszélgetés vége felé mosolyogva előkaptam a kötetet, és tövig nyomtam a rozsdás bicsakot a sajgó riporterszívbe. A jóember rettenetes arcrángással bírta végig a lírai intermezzót, szerencse, hogy engem vett a kamera.

A kis hölgy, aki aztán kikísért a stúdióból, ámulva emlegette: „jéééé, ilyen se volt még ebben a műsorban, hogy verset mondtak volna… pedig hát lóógikus, a zenész mindig zenél, a festő képeit megmutatják… tééényleg”. Én meg átkoztam gyengeségemet, mert ugyan mi értelme volt öt percért bebumlizni a városba, csak hogy a kultúrfaktor torkán lenyomhassam a békát. Mindaddig, míg Finta Laci barátom, a rengeteg irodalmi-zenei programnak otthont adó Nyitott Műhely nagylelkű házigazdája és szellemi „apukája” nem közölte velem: azon a napon ő otthon feküdt a nyári döghőségben, törött lábbal, mozdulatlanságra kárhoztatva, átkozódva, és unalmában tévézésre fanyalodott, ám a versem hallatán egyszeriben fergeteges jókedve kerekedett. Hurrá, a vers búvópatakja felbukkant valahol, ahol senki se várta! Mégis megérte! Mégis megéri?

---