Apám tett egy tétova mozdulatot, mintha meg akarta volna tisztítani a ráverődött hótól a fejfát, legalább az ott nyugvónak a neve látszódjon, de aztán legyintett, sarkon fordult, gyors léptekkel indult visszafelé, alig tudtam beérni. Később lassított a tempóján, láthatóan azt akarta, ne mögötte, hanem mellette menjek. Felzárkóztam hát erőteljes alakjához; e percben gyengének, csenevésznek éreztem magam mellette. És kicsit becsapottnak is: csaknem három órát gyalogoltunk idáig, most ugyanennyi lesz a visszaút – ehhez képest szinte semennyit sem álltunk egy behavazott, jellegtelen és számomra jelentés nélküli halom előtt. Voltaképp azt sem tudom, minek okán és mi célból. Többször is úgy tetszett, apám mondana valamit, újra és újra felém fordult, egyszer még a torkát is megköszörülte. De nem szólalt meg, csak menetelt a hóban, nagy, erőteljes léptekkel, és nem segített gondolataim rendezésében. Éreztem, talán valamiféle felismerésekre kellene jutnom, meg kellene értenem a zarándoklat jelentőségét, meg kellene hallanom a rég halott öreg ruszin túlvilági üzenetét, talán az őt eltemető vénséges rabbi imájából kellene valaminek megszólalnia bennem, de sehogyan sem tudtam a mi életünkbe vagy kettőnk viszonyába behelyettesíteni ezt a különös történetet.
A kis tűzrakó helyen újra leültünk kiszuszogni magunkat. Na most majd megered a nyelve, gondoltam, elmondja mindazt, amit tudnom kell; beavat valami titokba. Valóban megszólalt, de várakozásom ellenére nem mondott semmi konkrétumot. Nincsenek eszközeink a reményre, kezdte vontatottan. Kezünkből kihullik a jámbor szerszám, szánkból kifogynak a szavak, lelkiismeretünket kibérli az üresség. A halál úgy eszi be magát a bőrünkbe, mint szú a pácolatlan fahasábba. És mi nem teszünk ellene, nem teszünk semmit, hagyjuk, hogy lepetézzen. Kihordjuk a halál kukacát, s miközben testünkben tenyészik, büszkén azt hisszük, hogy magunkévá ragadtuk az életet.
Mivel temetőből jöttünk, indokoltan említette a halált, meg is voltam győződve arról, hogy még mindig a sírnál tett látogatásunk hatása alatt áll; nem sejtettem, hogy ez már rövidesen elhangzó monológjának a bevezetője, amelyben majd kifejti, mit is gondol élet és halál viszonyáról.
A természet közvetlensége lefoglalja benned a maga birtokait, folytatta kicsit élénkebben, már felállóban. Hiába védekeznél ellene, kiterjed, átbukik a peremen, elsodor torlaszt, gátat, védet. Mint amikor ökölbe szorított tenyeredet lassan szétterpeszted egy zsák mákban, s ujjaid behatolnak a részecskék közé, úgy terjed, árad szét benned a vegytiszta magány.
Mutatta is előbb ökölbe szorított kezét, aztán szétterpesztette ujjait; majd legyintett. Végérvényesen, menthetetlenül elromlott az, ami Édentől keletre számunkra rendeltetett, folytatta rekedtes hangján, keserűen. A harmónia megtelt unalommal, a bölcsességbe belefészkeltek a kíméletlen dogmák. A régi hiteket mintha a földhöz szegezte volna hegyes husángjaival a folyton megújuló, naprakész önámítás. Egyetlen menedékünk lehetne a szerelem, de nem tudjuk feltörni zárványait, minden próbálkozással egyre alkalmatlanabbaknak minősülünk bármiféle igaz érzésre. Szeretni szükségszerű, a szerelem mégis a legteljesíthetetlenebb parancs, mert ha beteljesíted, feloldódsz és eltűnsz benne, mint cukor a forró teában, ha pedig megóvod magad ettől az átlényegüléstől, akkor egyszersmind a parancsot is meg kell tagadnod. A kérdés az, hogy magadat adod-e fel a szerelemért, vagy a szerelmet magadért, de bárhogy döntesz is, sem az elmulasztott lehetőség miatti önvádat, sem a megvalósult változatban megmutatkozó önzésed miatti lelkifurdalást nem úszhatod meg, ezért úgy oldod meg az ellentmondást, hogy rövideket és gyorsakat szeretsz, majd hosszan és lassan próbálod visszakristályosítani magad a teljes feloldottságból, és minél többször ismétled ezt az önmagadat kockáztató halálos játékot, annál alkalmatlanabb leszel mind a szerelemben való feloldódásra, mind a magad visszanyerésére, hártyák nőnek köréd, keménnyé kérgesülő burkok, és csak akkor veszed észre őket, amikor már végképp rád jegecesedett a reménytelenség. De mégis szeretni kell, a szerelem az emberiség lihegő kényszere, az önmaga csapdáját rejtő legfőbb és legravaszabb elrendelés; okosabb, ha beletörődsz és meg sem kísérled kevesebb gyötrelemmel kiérdemelni a magányt.
Furcsa volt nekem, ahogy a szerelemről beszélt; az ember azt gondolná, remetéknek már nem jár ilyesmi az eszükben. Apámat száraz faágnak véltem, dehogy is sejthettem akkor, hogy nedvei még frissek, erősek, és megkövetelik a test örömét.
Újra néma menetelés következett; többet már nem álltunk meg, csak akkor, amikor feltűnt a faház. Sötét tömbje, mint valami megkerülhetetlen igazság állt előttem. Az egyetlen értelmes, de közelsége ellenére elérhetetlen valóságnak tetszett, amely puszta létével megkérdőjelezi a kézzel foghatóbb, megélt realitásokat. Úgy éreztem, a magam a jelenlévősége értelmetlen és absztrakt világot alkot, amelyet apámtól eltávolodva hiába építek vagy képzelek magamnak, mert beszövi az álszentség, a csalás, a megalkuvás; mintha ő, apám lenne a tiszta és biztonságos öreg kontinens, és én a semmi óceánján túli ismeretlenség. Mintha csak árnya lennék valaminek, valós életemet elszívta a hanyatlás és enyészet, amelyből sem kilábalni nem vagyok képes, sem megszokni nem tudom annyira, hogy ne érezzem magamon az állandó hullaszagot.
