2012. június 5., kedd

Mentés másként

Fűzfa Balázs: Mentés másként


(Bp., PONT Kiadó, 2012. - 154 old.)

A MENTÉS MÁSKÉNT könyvcím nemcsak a számítógép talán legismertebb parancsára utal, hanem arra is, hogy bizony másként kellene hozzáfognunk a mentőcsónakok leeresztéséhez, mint ama hajón tették egykor. Mert különben mi mindannyian, akik az irodalom és az iskola közelében élünk, hamarosan a Titanic zenekarához leszünk hasonlatosak...  Szeretném remélni, hogy az elmúlt években megjelent új szemléletű irodalomtankönyveim, A 12 legszebb magyar vers-program vagy a maratoni felolvasások és az olvasótáborok, illetve ez a kötet is egy-egy ilyen – kicsike, de talán nem teljesen erőtlen, s talán még idejekorán leeresztett – mentőcsónak. Mentőcsónakot vízre bocsátani, mentőövet leereszteni pedig akkor is érdemes, ha Ivan Illichnek valószínűleg igaza van: „A könyv egyre kevesebb embernek a jelentés kikötője”.


Részlet a könyvből

(De mi lesz velünk) az olvasás után?

 (…) A digitalitáció új korszakának eljövetele ugyanis korántsem csak jelek és jelrendszerek rögzítésének az eddigieknél hasznosabb, hatékonyabb és célszerűbb módját jelenti, hanem sokkal inkább másfajta gondolkodásmódot, a világhoz való jóval szabadabb és kreatívabb viszonyrendszer létrejöttét biztosíthatja. Az individuum önmegismerő és önérvényesítő szándékainak és akaratainak soha nem látott intenzitású érvényre jutását. Mert a digitalizáció egyértelműen nem mennyiségi – mint a könyvnyomtatás –, hanem minőségi ugrás az emberiség fejlődéstörténetében. Sokan azonban még ma is szeretik mennyiségi kategóriaként értelmezni, jelentőségét és jelentését az információrögzítés technológiáira szűkíteni. Holott a lényeget illetően egyáltalán nem (csak) arról van szó, hogy egy pendrive-on vagy DVD-n elfér-e egy könyvtár vagy nem, hanem mindenekelőtt arról, hogy azt a minőségi ugrást, amelyet az oldalszámozott könyv feltalálása jelentett a papiruszhoz képest (elsősorban az információkeresés hatékonysága szempontjából), nagyságrendileg magasabb szinten ismétli meg a digitalizáció. Úgy tud sűríteni kis helyre – bár ez a „hely” gyakran sérülékeny, ám mégiscsak végtelen számban sokszorosítható – sok-sok információt, hogy az akár végtelen számú egyedből álló halmazt a másodperc tört része alatt, megadott algoritmusok mentén, új struktúrákba képes rendezni.[1] S ezekben az új és új struktúrákban valamennyi egyedi, egymástól megkülönböztethető alkotórészt megtalálhatjuk századmásodpercek alatt, illetve kereshetünk vissza korábbi elemeket és struktúrákat. A világnak nem a jelek szaporodó számával való rögzítése lesz sokkal differenciáltabb a digitális eszközök segítségével, hanem a világ lényegi viszonyainak megragadására tett kísérlet lesz nagyság(t)rendileg intenzívebb a digitalizáció által (mint ahogyan a betűk segítségével valaha is lehetséges volna). (A szépirodalom tulajdonképpen nem más, mint az önismétlő és az időben végtelenné szétmálló hétköznapok „digitális algoritmizálás”-ára tett egyfajta kísérlet – az egyes „rögzítési módszerek” megfelelnek az egyes műfajoknak, maguk a művek pedig a sűrített idők és terek adott alkotói-írói képleteinek. Az amúgy jelölhetetlen, és a maguk lineáris elmondásában csupán végtelenül unalmas és strukturálatlan ismétlésekből álló, egymástól megkülönböztethetetlen életnapok azáltal válnak jelöltekké és megkülönböztethetőkké, ezáltal egyedivé, hogy egy olyan zárt összefüggésrendszerbe kerülnek, amilyen egy regény, dráma, vers. Ezekben az adott szerző nem mást tesz, mint hogy egy bizonyos, közösen elfogadott kódrendszerben mozogva s azt részben megújítva rögzíti az éppen-létező lényeget. [„Másként menti” ugyanazt a „való világ”-ot.])[2]
Digitális tartalmak létrehozására tehát már képesek vagyunk, digitálisan sűrített jelrendszereket azonban még csak „olvasást könnyítő”, közvetítő tárgyak – számítógépek, mobiltelefonok, CD- és DVD-olvasók (milyen jellemző az eszközök neve is: „olvasók”!) – segítségével tudunk dekódolni, hisz fiziológiailag „nincsen szemünk” az ilyesmihez. Ám jó volna, ha legalább nem tagadnánk mereven annak lehetőségét, hogy a miénktől eltérő olvasásfogalmak is létezhetnek e Földön – civilizációnként, nemzetenként, koronként, társadalmi csoportonként mások és mások. Vagyis nem biztos, hogy a CD-olvasónkat kell kicserélnünk, ha akadozni látszik, hanem valószínű, hogy a saját érzékelőinket kell átállítanunk a közeljövőben egy másik fordulatszámra, s megtanítanunk ma még számára láthatatlannak tűnő jelrendszerek olvasására.
Az „időérzékelési olló” még szinte becsukott állapotban van. De már beledugta ujját fogantyújába a Nagy (Idő)szabász. Talán lesz hozzá elég bátorságunk, hogy ne csak nézzük, hanem lássuk, sőt el is „olvassuk” az új szabásmintákat. (86–87. o.)



[1] Lásd a WORD szövegszerkesztő program egyik leggyakrabban használt utasítását: „Mentés másként”!
[2] Vö.: „…az irodalom mint művészet minden nyelven jelölt beszédmód. Egyik meghatározó sajátossága szerint éppen azáltal, hogy a dolgokra való utalás rögzített, tehát egyértelmű kapcsolatformáját számolja fel – a jelentések átvihetősége érdekében” (KULCSÁR SZABÓ Ernő, Az esztétikai [?] tapasztalat nyomában. Irodalmi tankönyveink az évtized nyitányán = Uő: Az új kritika dilemmái. Az irodalomértés helyzete az ezredvégen, Bp., Balassi, 1994, 109).


---------------


Fűzfa Balázs 1958-ban született Győrben. Abdán és Kunszigetben nőtt fel, 1985 óta Szombathelyen él. A Nyugat-magyarországi Egyetem oktatója, irodalomtörténész, szerkesztő.

Korábbi könyvei
A remény pedagógiája (1990)
Látva lássatok (1990)
Miért szép (1997, 1998)
Klasszicizmus, romantika, realizmus
     az irodalomban (2000)
Gyalogjáró történelem (2005)
„…sem azé, aki fut…” (2006)
irodalom_12 (tankönyv) (2008)
irodalom_11 (tankönyv) (2009)
Trieszt felé I–II (2010)
irodalom_10 (tankönyv) (2010) 
irodalom_09 (tankönyv) (2011)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése