Epizódok pirézségem történetéből

Piréz blogprofil

A megkeresés jólesett, de kis zavart is okozott az én elmémnek nyugodt járásában. Leginkább azzal, hogy elszoktam az interjúktól. Valaha igen rutinos nyilatkozó voltam, megnyomták a gombot, és toltam a szép kerek összefüggő mondatokat, ügyelve arra, hogy szemléletes és lehetőség szerint szórakoztató is legyen az, amit mondok. Gond akkor keletkezett, amikor az interjú ugyan szóban készült, de később írásban jelent meg - jegyzetekből vagy diktafonból rekonstruálva. Nagyon profi újságírónak kell lennie, aki egy ilyen feladatot nívósan megold: a fölös szóismétléseket, pongyola fogalmazásokat ki kell szűrnie, a csak nonverbális kísérőgesztusokkal érthető mondatokat meg kell bütykölnie - mindeközben arra is vigyázva, hogy az élőbeszéd élénksége, közvetlensége megmaradjon. A diktafonnal (újabban akár mobiltelefonnal) dolgozó sajtómunkások a legtöbbször megspórolják ezt az utómunkát, az eredmény pedig gyakran siralmas: ami mikrofonba mondva remekül megállta a helyét, az leírva nem egyszer siralmasan alulfogalmazott, lapos vagy érthetetlen.

A másik eset, ha írásban készül az interjú. Ennek hátulütőit talán nem kell felsorolnom. Eggyel viszont megtoldanám az efféle írott beszélgetéseknek a mindenki által kitalálható negatívumait. Ez pedig az, hogy az igényesen nyilatkozó alanynak aránytalanul több munkája fekszik benne, mint az egy-két mondatos kérdéseket összeállító riporternek. Hiszen nemcsak az egyes válaszait kell megfogalmaznia, hanem ez esetben már ő felel az egymásra következés logikájáért, azért, hogy a szöveg kertek egésznek, szervesen építkező írásműnek hasson. Akár napok munkája is lehet benne. Aztán megjelenik - és na ki jegyzi az interjút? Természetesen a riporter, akinek alig volt munkája az egésszel.

No, ezért problémás számomra ez a műfaj, és ezért szeretem inkább azt, hogy kérdezzenek szóban - ez ebben az élő formájában kerüljön a médiába - és ne legyen belőle újságpublikáció. Ha meg mégis írásban készül, nos, akkor fenntartom a jogomat arra, hogy ez az én szellemi termékemnek minősüljön és akár én publikálhassam elsőként.


Mindezt most azért részleteztem, mert főblogomban hét részre tagoltan közöltem azt az interjút, amit a Tárki munkatársa készített velem, s amelyben pirézségem felől érdeklődött. Előre jeleztem, hogy egy piréztől, főleg, ha az én vagyok, ne feltétlenül várjon szokványos válaszokat. El is vicceltem hát némelyiket. De komolykodtam is: feltártam pirézzé válásom néhány eddig ismeretlen epizódját, motivációját. Itt olvashatók az egyes részek:

1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | 4. Piréznek lenni jó. 5. Komolyan kell-e venni a pirézeket? 6. Megrázó élmény öntudatápoló cikkek hiányában 7. Az Arvisura-terv

Illetve készül egy összegző weboldal, ahol egyben lesz olvasható a teljes anyag - vélhetően egyéb piréz nyalánkságokkal együtt: Kik azok a pirézek?