Szeifert Natália: Láz
Könyvműhely Kiadó, 2012. - 122 oldal
Minden mozdulat ismerős a Lázból. Tudom, mi az, hogy egy könyvet találomra felütni (hogy választ adjon a kérdéseinkre), tudom mi az a "bucsu". Tudom, mi az, hogy bejárósinak lenni, egy vidéki iskolában felnőni, hogy aztán egy nagyvárosban munkát és albérletet találjunk - elkezdjünk élni. Tudom, milyen a káposzta- és linóleumszagú iskola után a barátokkal ücsörögni a Boltíves Udvarban, egy padon vagy farönknél, egy presszóban (ahol nem kérnek személyit). Tudom, milyen az : együtt lenni. A Láz mégsem egy generáció regénye - a harmincasoké-negyveneseké-, annál sokkal több. Arról mesél, milyen birkózni az élettel. Helyet kapni, még inkább: helyet szerezni benne. Ez nem a betegség láza ‒ rendben, olykor az ‒, hanem a kereső emberé. (Gulya István)
Részlet a könyvből:
Menj, találd ki, mi leszel, ez az általános felhívás. Állandóan mondják. Találd ki, mi leszel, ha nagy leszel. Találd már ki. Most. Vagy holnap. De ne húzd az időt, találj ki valamit. Találja a halál. Ja, de, tudom, én tenni fogok valamit az emberiségért. Idióta vagy, gondolják. Álmodozz csak, gondolják. Majd rájössz, mondják.
Annyira szép tervem van, hogy magam is meghatódom, miközben tombolnak a hormonjaim. A hormon olyan, mint egy résnyire nyitott szájon elmormolt átok. Anyának is vannak hormonjai, azért volt kórházban, tehát a hormon szar dolog, kórházba lehet vele kerülni. Nem akarok tudni a saját hormonjaimról.
