A könyv hiánya

Könyvhét 2012 - 4. projekt

Bakos András: A könyv hiánya

Kedves Barátom!

Nincs és valószínűleg nem is lesz saját kötetem. Szerinted mégis van helyem ebben a sorban, mert, ha jól értettem, filozófiailag a könyv hiánya is utal valamiképpen a könyvre.

Szóval olyan ez, mintha mégis lenne könyvem. Nagyon biztató.

Tizenhét évesen publikáltam először verset a Szegedi Egyetem című hetilapban, pár hónap múlva Baka István bemutatott a Délmagyarország hétvégi mellékletében. Gimnazista voltam, délelőtt emésztett az ideg a matekórákon, mert a tanár néha nagyon megalázóan bánt velünk, de ebéd után az iskolától két utcányira, a Kincskereső szerkesztőségében István felnőttként kezelt, örült, hogy a tőle kapott Tomas Venclova-nyersfordításból én is megírtam a villanellát. Hetente kétszer-háromszor jártam nála, megnézte a verseimet, megmutatta az övéit, könyvet ajánlott, később finoman, udvariasan számon kérte, elolvastam-e. Sokat lehetett tanulni tőle önérzetről, hazáról, pokolról, mennyről, klasszikus versformák és mai hangulatok összehangolásáról. Egyszer azt mondta, neki nincsenek illúziói: mi, költők elsősorban magunknak és egymásnak írunk. Túlzás volt ez, lehetett benne jó adag keserűség a mellőzöttség miatt, s különben is: az eladott példányszámból nem lehetett arra következtetni, milyen olvasottsága, hatása, súlya van egy ilyen életműnek. Aztán amikor tavalyelőtt egy szegedi irodalomtörténész, Balogh Tamás összegyűjtötte az ismerősöktől, barátoktól Baka István dedikációit, a hagyatékban pedig kiválogatta a költőnek dedikált könyveket név és kötetszám szerint csoportosítva, eszembe jutott, mit mondott nekem István régen. Nagyon érdekes kapcsolati hálót rajzolt föl Balogh Tomi kutatása. István 198 embertől 357 dedikált kötetet kapott, de köztük 117 szerző csupán egy kötettel szerepelt, mások többel. Lehetett látni, kiktől volt több könyve, kiktől kevesebb, nekik rendszerint ő is többet vagy kevesebbet dedikált. Voltak kivételek, de azért látszott, a szerzőtársak közül kik voltak a jó barátok, közelebbi és távolabbi ismerősök. Ha abban az időben lett volna Facebook, valószínűleg azokkal váltott volna leggyakrabban üzenetet, akikkel a legtöbb kötetet cserélt. Neki ennél nyilván jóval több olvasója volt akkor is, ma meg, ha jól sejtem, még több, az internetet mégis azért hoztam föl, mert ez számomra nem csak a publikáció és a kapcsolattartás tere, hanem az olvasói érdeklődést is szépen mutatja. Tagja vagyok a másfél éve működő librarius.hu közösségének, mi magunk szerkesztjük az oldalt, önállóan tesszük föl írásainkat a megadott napokon. A szövegeket meg is osztjuk a Facebook-on, és szépen látszik a lájkokból, hogy a verset komálják a legkevesebben, a prózát valamivel többen, az interjút is, leginkább mégis a glosszák, jegyzetek, blogok olvasottsága pörög, illetve azoké a szövegeké, amelyek valamilyen közéleti aktualitáshoz kötődnek.

Nem hiszem, hogy érdemes lenne az én verseimet kötetben kiadni annak a húsz-huszonöt, vagy jó esetben száz-kétszáz olvasónak a kedvéért, aki nyom rájuk egy lájkot. Saját pénzemből nem áldoznék rá, közpénzt pedig ebben a válságos időben ne költsenek erre, mert nem vagyok biztos benne, hogy megérdemlem ezt az áldozatot a hazától.

Lehet erre azt mondani, hogy részben más ízlésű olvasótábora van egy internetes és egy papír alapú folyóiratnak, illetve a könyveknek. Ám épp a múlt héten írta meg a HVG, hogy „ma már sikernek számít egy verseskötetet 500 példányban eladni, s ha a könyv 2 ezer forintba került, akkor a költő, 10 százalékos jutalékkal számítva, 100 ezer forintra számíthat a kiadótól…. A prózai művek a versesköteteknél általában jobban fogynak, így sikeresebb regényért az író a költői honorárium többszörösét is kaphatja.”

Vagyis regényt kellene írni ahhoz, hogy… Mihez is?

Igen, a könyv hiányát a másik oldalról az ambíció hiányával lehet magyarázni. Tizenhét éves korom óta publikáltam a Tiszatájban, a Forrásban, az Élet és Irodalomban, a Holmiban, a Jelenkorban és leginkább a Mozgó Világban, de összességében elég keveset. Ez évi öt-hat közlésnél nem volt több. Mostanra van ötvenhárom olyan versem, amit jónak gondolok. Sokkal többet kellett volna, kellene írni, a korombeliek közül a legtehetségesebbek, még ha később is indultak, mára nyolc-tíz kötet tulajdonosai. Lehet, ott rontottam el – már ha ez rontás -, hogy amikor nem vettek fel az egyetemre, elmentem dolgozni a nyomdába, majd a kétéves újságíróiskola után előbb a vásárhelyi, aztán a megyei napilaphoz szegődtem. A Délmagyarországnál a kilencvenes évek elején főmunkatárs volt Baka István, kulturális, majd irodalmi (!) rovatvezető Darvasi László, itt írt glosszákat, tárcákat Podmaniczky Szilárd, riportokat, jegyzeteket Zelei Miklós. Úgy látszott, az újság költőnek való munkahely, lesz időm arra, hogy a versekkel bíbelődjek. Ezt rosszul gondoltam, az első években alig írtam verset, annyira lekötött és elfárasztott, hogy a napi penzumot teljesítsem. Nősültem, megszülettek a fiúk, házat vettünk, tákolgattuk, aztán újra cseréltük, így esténként, éjjel dolgozgattam a szövegeimen. Alig haladtam. Ez bántott, de azzal vigasztaltam magam, nem az számít, hogy van könyv, vagy nincs, hanem az, hogy amit írok, az komoly legyen. Olyan nagyon mégse bánkódtam, mert szeretem a családomat és a tanult szakmámat, megfizetnek, ahogy tudnak, sosem panaszkodtam. Örömet találok a jól megírt jegyzetben, glosszában, tudósításban és azokban az emberi helyzetekben, amelyekkel az újságírásnak köszönhetően találkozom nap mint nap. Aranybánya ez a munka Makó, Csongrád, Vásárhely és Szeged környékén, habár azt nem tudom, elég jól hasznosítom-e ezt az anyagot. Remélem, igen. Újabban több a szabadidőm, mióta pedig bevezették a szabadnap intézményét, és itthon, délelőtt, kipihenten dolgozom versen, prózán, még szép, hogy jobban haladok.

Szóval itt egy valójában fölépítetlen, tehát nem létező költői, írói pálya néhány szöveggel. Vigyázok magamra, munka után nemigen mentem, ma sem megyek el iszogatni a kollégákkal, otthon is csak apámnál, módjával. Hetente háromszor bokszedzés Kátó Sándor színművész és edző csapatában.

Vagy tíz éve Fráter Zoltán irodalomtörténész, aki régebben a Palatinus szerkesztője volt, megnézte egy kisebb csomag versemet, és azt mondta, elég érett anyag ez a kiadásra, csak szaporodjon. Azt is írta – lényegében ugyanerről a témáról, vagyis a jóra való restségről leveleztünk –, fontos, hogy rendes emberré neveljük a gyerekeinket, de ezzel csak a minimumot teljesítjük, ennél több kell, mert amit mi megírnánk, azt nem írja meg helyettünk senki. Legyen ambícióm! Nekem azonban éppen megfelel ez a mostani állapot: szöszmötölök a szövegeimen, aztán megjelennek valahol, és kész. Megdicsérnek, fizetnek.

Vagy eleve nem pénzért küldöm az írást, mint a Librariusnak.

A megyei újságnál mostanában elbocsátásokról írunk a leggyakrabban, sőt, ezt mi is megéljük, miközben azt látjuk, hogy a létszámcsökkentésre sokszor nem a veszteség ösztönzi a tulajdonosokat, csak keveslik a nyereséget, és ezért faragnak a költségekből. Szalai Erzsébet szociológus ezt úgy mondta, hogy „a profitráta tendenciaszerű csökkenésére a tőkések a munkaerő még fokozottabb kizsákmányolásával és kiváltásával reagálnak, de így a fizetőképes kereslet is folyamatosan csökken.” Vagyis igazán az együttérzés és a felelősségvállalás hiánya spilázza a válságot.

A Librariusra írott szöveg részemről a szolidaritás bizonyítéka: nektek, tesókáim (azaz, bocsánat: tisztelt olvasóim) tiszta szívből dolgozom ingyen.

P. S. Azért, hogy legyen valami köze a küldeménynek a könyvhéthez, idemásolom, amit a libin közöltem, az idei kötetcímekből írott közhangulat-paródiaverset.

Üdv
B. A.

Könyvheti elégia

júniusi hétköznap
édes hazám
a labdaháztól a népstadionig
figurák után kutat
a világosság lobogója alatt
csupa szépeket varázsolni
„a nemzet lelkiismeretének”
mirelit
bartók
boldog sziszüphosz
vadállatok a kabátzsebben
kacor dani
(hívójele: alfa, bravo, charlie)
megrontók és rontottak
barátaim, akik besúgóim is voltak
a bakabányai szent miklós templom szárnyasoltárai
tücsök a holdon

sok itt a baj, uram
nélküled

szép lassan
valaki mindent elszeret

ecetudvar
a megmaradt világ
idegen ország
éhes élet
véres patkányirtás idomított görényekkel
milliárdosok között
a kétely meg a hiába
virágzik, mint a pálma

menjünk világgá!
dominika csak oda
kettős kivándorlás
a mi golgotánk
magyarok
(mosakodj Petike, addig nem nézlek indiánnak)

ami engem illet
bennem csillagok égnek
vándorló sírok
hópelyhek a tenyeremben
köztünk maradjon
mi vagyunk most a vandálok is
nagyapám fegyvert rejteget
gyászos idők tündöklő csillaga
kërësztapám nadrágja