András László
Saját kérész
A tivadari hídon álltam,
folyásirányban.
Jobb kéz felé a fák mögött
a templom.
Nem látszott, csak tudtam,
hogy ott van.
Alkonyodott. Az ég tetejéről
a fák ágai közé tartott a nap.
Percről percre távolodott,
gyengült a melege, a fénye.
Percről percre, de lassan,
s a híd vasa körül kérészek
keringtek a magasban.
A vaskorlátnak dőlve
néztük. Panna kérdezett.
Elmondtam, amit tudok,
hogy ma születtek,
röpködnek és szerelmeskednek,
és estére mind meghalnak.
Válasszunk kérészt magunknak
– mondta Panna –, és kövessük
a szemünkkel, és szeressük,
azt ott, ja nem, ezt ni, ó, elrepült.
És tükrözött a víz,
és elveszítettük szemünk elől
a kérészünket, és hiába
választottunk másikat,
az is eltűnt, ha a fák sötét
háttere elé került.
Egyre kevesebben, egyre
alacsonyabban köröztek.
Fecskék vágtak közébük,
de a többit nem láttuk, hova lett.
- Biztos elrepültek nyugatnak
szárnyukat rezgetve neki a napnak
és boldogan élnek míg meg nem halnak -
– mondta Gina, hozzátéve:- menjünk!
- Jövök én is nemsokára - mondtam,
aztán felnéztem. Már messze jártak.
Én meg ütöttem egyet a híd vasára.
Nem nagyon szoktam fényképezni, érteni sem értek hozzá, néha persze rámjön, és akkor vadul kattintgatok, mert szeretném, hogy meglegyen, mert ki ne szeretné, hogy meglegyen, és persze, néha tényleg meg is lesz valami, de legtöbbször mégis ellene vagyok a fényképezésnek, mert már maga a gép is zavar, egy gép mindig zavar, ha éppen nem használjuk, úgyhogy legtöbbször nincs is nálam gép, mert ha nálam lenne, akkor végig zavarna, és még azt se tudnám, hogy fogom-e használni, nem beszélve arról, hogy képes leszek-e észrevenni, hogy mikor kellene használni, pláne, hogy jól használom-e, és végül az lesz-e a képen, aminek lennie kellene, ezért legtöbbször nincs nálam gép, és ha valaki egyszercsak sajnálkozni kezd, hogy jaj de kár, mert ezt most milyen jó lett volna lefényképezni, akkor azt szoktam mondani, nem baj, majd jól megjegyezzük.
Az úgy volt, hogy egy héten át csorogtunk le a Tiszán egy négyes kenuban a nővéremmel (Éva) és a két nagylányommal (Gina, Panni). Napközben eveztünk, kikötöttünk a homokpadoknál, fürödtünk, esténként pedig sátorverés, tisztálkodás és vacsora után játszottunk – jobbára a vízhatlan kártyával. Aztán a családom nyugovóra tért, én pedig elballagtam a legközelebbi kocsmába, hogy egy - na jó, kettő-három – hosszúlépés mellett olvassak, írjak, vagy csak bambuljak magam elé. Szinte minden este született vers, mert minden nap történtek olyasféle apróbb csodák, amelyek a hétköznapokban nemigen - vagy egyszerűen csak nem vesszük észre őket a hétköznapi szemünkkel.
Tivadarban, ha a part felől jön az ember, a Katica kempingtől balra van az a kocsma, ahol aznap este leültem és háromnegyed óra, valamint két hosszúlépés és három cigaretta alatt meglett a vers. A legnehezebb az volt, hogy kihúzzam belőle a szarvasbogarat. Ugyanis amint mentünk fel a hídra, a forró aszfaltba ragadt szarvasbogarat találtunk – rejtély, hogyan került oda, legalább ötven métert kellett megtegyen az aszfalton. Egy bicskával és sok türelemmel valahogy kiszabadítottuk, beraktuk a szalmakalapomba, és visszavittük a partra, a bokrok közé. Persze, a szalmakalapba is beleakadt, úgyhogy átmenetileg csöbörből vödörbe került, de végül sikerrel járt a mentőakció. Utána mentünk fel a hídközépig, és éltük át azt, amiről a versben beszámoltam. És ehhez az élményhez valahogy nagyon hozzá tartozott a szarvasbogár. Fontos volt, de megírhatatlan, vagyis a versbe beleírhatatlan, vagyis beleírt, de kihúzandó. És akkor még két cigaretta meg egy hosszúlépés elteltével kihúztam a bogarat immár harmadszor - aszfalt, szalmakalap, vers -, és elmentem lefeküdni.