2011. március 20., vasárnap

András László: Saját kérész

András László
Saját kérész
A tivadari hídon álltam,
folyásirányban.
Jobb kéz felé a fák mögött
a templom.
Nem látszott, csak tudtam,
hogy ott van.
Alkonyodott. Az ég tetejéről
a fák ágai közé tartott a nap.
Percről percre távolodott,
gyengült a melege, a fénye.
Percről percre, de lassan,
s a híd vasa körül kérészek
keringtek a magasban.

A vaskorlátnak dőlve
néztük. Panna kérdezett.
Elmondtam, amit tudok,
hogy ma születtek,
röpködnek és szerelmeskednek,
és estére mind meghalnak.

Válasszunk kérészt magunknak
 – mondta Panna  –, és kövessük
a szemünkkel, és szeressük,
azt ott, ja nem, ezt ni, ó, elrepült.
És tükrözött a víz,
és elveszítettük szemünk elől
a kérészünket, és hiába
választottunk másikat,
az is eltűnt, ha a fák sötét
háttere elé került.

Egyre kevesebben, egyre
alacsonyabban köröztek.
Fecskék vágtak közébük,
de a többit nem láttuk, hova lett.
- Biztos elrepültek nyugatnak
szárnyukat rezgetve neki a napnak
és boldogan élnek míg meg nem halnak -

– mondta Gina, hozzátéve:- menjünk!
- Jövök én is nemsokára - mondtam,
aztán felnéztem. Már messze jártak.
Én meg ütöttem egyet a híd vasára.

Nem nagyon szoktam fényképezni, érteni sem értek hozzá, néha persze rámjön, és akkor vadul kattintgatok, mert szeretném, hogy meglegyen, mert ki ne szeretné, hogy meglegyen, és persze, néha tényleg meg is lesz valami, de legtöbbször mégis ellene vagyok a fényképezésnek, mert már maga a gép is zavar, egy gép mindig zavar, ha éppen nem használjuk, úgyhogy legtöbbször nincs is nálam gép, mert ha nálam lenne, akkor végig zavarna, és még azt se tudnám, hogy fogom-e használni, nem beszélve arról, hogy képes leszek-e észrevenni, hogy mikor kellene használni, pláne, hogy jól használom-e, és végül az lesz-e a képen, aminek lennie kellene, ezért legtöbbször nincs nálam gép, és ha valaki egyszercsak sajnálkozni kezd, hogy jaj de kár, mert ezt most milyen jó lett volna lefényképezni, akkor azt szoktam mondani, nem baj, majd jól megjegyezzük.

Az úgy volt, hogy egy héten át csorogtunk le a Tiszán egy négyes kenuban a nővéremmel (Éva) és a két nagylányommal (Gina, Panni). Napközben eveztünk, kikötöttünk a homokpadoknál, fürödtünk, esténként pedig sátorverés, tisztálkodás és vacsora után játszottunk – jobbára a vízhatlan kártyával. Aztán a családom nyugovóra tért, én pedig elballagtam a legközelebbi kocsmába, hogy egy  - na jó, kettő-három – hosszúlépés mellett olvassak, írjak, vagy csak bambuljak magam elé.  Szinte minden este született vers, mert minden nap történtek olyasféle apróbb csodák, amelyek a hétköznapokban nemigen - vagy egyszerűen csak nem vesszük észre őket a hétköznapi szemünkkel.

Tivadarban, ha a part felől jön az ember, a Katica kempingtől balra van az a kocsma, ahol aznap este leültem és háromnegyed óra, valamint két hosszúlépés és három cigaretta alatt meglett a vers. A legnehezebb az volt, hogy kihúzzam belőle a szarvasbogarat.  Ugyanis amint mentünk fel a hídra, a forró aszfaltba ragadt szarvasbogarat találtunk – rejtély, hogyan került oda, legalább ötven métert kellett megtegyen az aszfalton. Egy bicskával és sok türelemmel valahogy kiszabadítottuk, beraktuk a szalmakalapomba, és visszavittük a partra, a bokrok közé. Persze, a szalmakalapba is beleakadt, úgyhogy átmenetileg csöbörből vödörbe került, de végül sikerrel járt a mentőakció. Utána mentünk fel a hídközépig, és éltük át azt, amiről a versben beszámoltam. És ehhez az élményhez valahogy nagyon hozzá tartozott a szarvasbogár. Fontos volt, de megírhatatlan, vagyis a versbe beleírhatatlan, vagyis beleírt, de kihúzandó. És akkor még két cigaretta meg egy hosszúlépés elteltével kihúztam a bogarat immár harmadszor - aszfalt, szalmakalap, vers -, és elmentem lefeküdni.

2011. március 13., vasárnap

Kemény István: Az apa a nagykönyvben

Kemény István
Az apa a nagykönyvben
Mondj egy udvart. Egy titkot. Vagy adj tanácsot.
Mondj egyetlen udvari titkos tanácsost.
Egy olyan régit, szakállast, testeset,
realistát és jelentőségteljeset,
rég halott festők diákcimboráját,
bölcs, öreg színészek szerepálmát,
olyat, aki titkon tetszik a tömegnek,
viccek hőse, de a poénon röhögnek,
kétszer volt gyűlölve, négy-ötször megunva,
de lehet, hogy holnap miniszterelnök újra,
nem is olyan régen még nőügyei voltak,
és egy kicsit mindig részeg, állítólag,
fecseg a bálokon nagy élvezettel,
de nem él vissza a rábízott közhelyekkel,
a filozófussal hetente együtt étkezik,
de inkább amatőrmód történészkedik,
nevet ad egy kornak, egy pipának s emellett
még egy egyszerű kis német fejedelemnek,
tudja, hogy volt rossz, és hogy nem tette jóvá,
s nem is a bűnbánat – s nem is tette jóvá,
nem is tévedhetne, de azt is tudja, téved,
de most is megöletne engem vagy téged.
Tudnám, hogy gondja van rám, pedig nem szeretne,
én meg végre lennék bármi, csak szabad ne.

Egy nagyszabású figurát próbáltam megírni ebben a versben, a történelmi Apát. Azt az apát, ami az én apám soha nem volt. Bár talán szeretett volna. És ami én  pláne nem vagyok. Egy olyan alakot, mint Goethe vagy Churchill. És az elmúlt kétszáz évet. Azt a korszakot, ami alatt a szabadság eszméje uralkodott, próbálkozott, aztán győzött. És végül túlgyőzte magát. Kilencvennyolcban írtam a verset. Akkor az apám már nagyon beteg  volt. Kilencvenkilencben halt meg. Ekkoriban már körülbelül egy évtizedet éltem le egy ún. szabad országban, kicsit  megismertem a politikai értelemben vett szabadságot, kicsit megszerettem, és kicsit ki is ábrándultam belőle. De a versben igazából a saját félelmem van benne a szabadságtól. A szabadság mint kötelesség. Fellázadni a körülmények ellen, amikbe beleszülettem, és nekimenni az ismeretlennek. Ennek során fellázadni az apa ellen, legyőzni. Minek? Azért, mert egy másik apa (mondjuk Freud?) ezt mondta? Én szerettem az apámat, és szerettem a körülményeket is, amikbe beleszülettem. Szerettem a történelmet. Semmi kedvem nem volt lázadni, és azt láttam magam körül, hogy a lázadók annak rendje és módja szerint beállnak az apjuk helyére. Ráadásul úgy éreztem, szabadnak lenni azt is jelenti, hogy következetesen, kitartóan dolgozni azon, hogy egyedül maradjon az ember.

Szóval a vers talán arról szól, hogy megpróbálom igazolni az Apát. És ezáltal magamat. Hogy miért nem lázadok. Merthogy nagyon rendben van a világ úgy, ahogy van, és én nem vagyok deviáns amiatt, hogy nem lázadok ellene. De azért mindig is nyomasztott, hogy talán mégis kötelességem lenne lázadni.
    
Most, 2011-ben már majdnem az életem fele telt el a szabadságban. Mostanra kiderült számomra, hogy a szabadság nemcsak nekem kínos feladat, nem én vagyok torzszülött, hanem az emberek jelentős részének semmi szüksége rá. Nincs rá időnk, erőnk, igényünk. És a szabadság nem egy evidencia, ami most már mindig így lesz magától. Hanem akár meg is szűnhet.

Akkor szűnjön, gondolom. És ez meg váratlanul jó érzés. Mégis működik a világ, alakul egyfolytában, vannak benne kalandok, lehet választani. Nem muszáj szabadnak lenni, és ettől valahogy kedvem támad hozzá.

2011. március 6., vasárnap

Sajó László: Költők a teraszon

Sajó László
Költők a teraszon

Na, kitolták Keatset is.
Már csak ő hiányzott.
Még melegít a simogató Nap
a teraszon, gégéig takaróznak
a költők. Ülnek vagy fekszenek.
Csak Petri ácsorog. Ő nem beteg.
Egymás után szívja a cigit.
És vodkázik és viszkizik.
Az Ivócsarnokból jött,
a vegyesboltból, mely kocsma is.
Hegyivegyigyümi. Volt ma is.
Tudják az orvosok, nem szólnak.
Minek, kinek is szólnának.
Egy élőhalott betegnek?
Én? nem halok meg, ezeknek,
mondja Petri, és mégis leül,
egy újabb krimibe mélyed.
És nem köpi ki,
mert be se veszi
a maszlagot, hogy gyógyulás…
Az orvosság méreg.
A teraszon, ha nem is zajlik, surrog az élet.
Milyen kerek most a Nap,
és forró! Teát osztanak
a nővérek
fehér zokniban, papucsban.
Meghaltam, vagy csak aludtam?
Kálnoky nehezen ébred.
Angyal vagy nővér
beadja a mára rendelt mérget
üres, keserű teával.
Csokonai, én szólok hozzád,
te tudtad, hogy a teát brómozzák?
Szegény Janus a táborozáskor,
Vitéz meg, hol is máshol,
temetésen lett beteg.
Nézem a nővért, éjjel elképzelem,
köröttem alszik a kórterem,
de hiába verem,
fel se áll.
Ez már a halálos ítélet.
Isten engem úgy!, nem iszom több teát.
Panaszkodik Janus Vitéznek.
Képzeld el az izmos hullaszállítót, köcsög,
mondja Vitéz, és mellette Fazekas fölröhög,
pedig már azt hitték, halott.
Janus-seggű! Téged basznak, ha nem baszod!
Egy jó bemondás, több se kell neki.
Még egy Mihály és még egy debreceni.
Hej, földi,
ha itt lenne Földi,
mehetne az ulti!
Én beszállhatok, szól Janus félénken.
Mire Vitéz: Jó, de te leszel középen.
És úgy röhögnek,
aranyos slájmot fölköhögnek.
Tóth Árpád morog: csendet kérnék,
a végén még
életre vidítanak!
Melegít a Nap,
a borzolva simogató.
Akár egy óramutató,
a nővérek körbejárnak,
hozzák a repeta teákat.
Repeta, repetitív.
Látom, egész nap karistol,
mondja, Mihály, ma megint mit írt?,
kérdezné Kosztolányi Babitstól,
ha szóba állnának egymással.
De hát ez szóba sem jöhet.
Egy-egy gondolatot lemásol,
pl. Mihály, volt ma köpet?
Köpni se tudok, se nyelni.
Esélyem sincsen, szemernyi.
És ne ízetlenkedj, Desiré,
s jön rá a rím: Rövid telünk lesz idén.
Így leveleznek
megannyi hulló cédulán.
Lassan múlik a délután.
Itt jön a nővér, cseszd meg.
Cseszd meg te. És ne emlegesd a köptetőt!
Te meg ne rímeltesd rá a hegytetőt!
És egész nap jön-megy a szöveg,
gyűlnek a cetlik, mint csészében a köpet.
Mondja, maga költő-féle?
Hogyha kérem, megkefél-e?
Így telnek a napok, az éjjelik.
Desiré szorong, hogy a két nő egyszerre érkezik.
Alacsonyan szállnak a muzsák.
Izgalmában egy ceruzát
csonkig lerág,
míg eszébe jut a rím: gégerák.
Baka Pista, hát itt vagy te is,
moj daragoj drug!, örül Hodaszevics,
tud kivel beszélgetni.
Fölnéz Baka István, kezében Sztyepan Pehotnij-kötet.
Az életből elég ennyi!
A lemenő Nap véres köpet.
A nővérek összeszedik a teás, a köpőcsészéket,
ma se történt semmi.
Ennek a napnak is vége.
Petri a krimi végére ért, már nem részeg.
Az életből jutott nekünk mára is.
Ki a gyilkos?, kérdezi Márai,
Petri ránéz, rekedten felel.
Ön gyilkos. De már fel sem nevet.
Márai se. Ez nagyon gonosz volt.
És nem ugrik le a teraszról.
Sötét Nap, hogy elvakítsz!,
felkiált, és halva Keats.
Hát, nem volt itt túl sokáig.
És temethetjük Bakát is.
Lement a Nap, föld alá való.
Ó, az Isten, az alávaló,
megteremté Káint,
kötné fel magát is!
Ez megőrült. Szegény Juhász Gyula,
nem segít injekció, kapszula.
Na, menjünk, holnap is
Nap, indul Novalis.
Eridj. Engem betolnak.
Nem lesz reggel, se holnap.

Szétnéz Isten, üres a terasz.
Elégedett. Rímnek ez se rossz.
A végén még én is költő leszek
stb. És a többi, igazi beteg?
Ők itt sincsenek.
Minek a szanatórium?
Nem segít, csak az ópium.
Halál ellen való orvosság?
Meghal, aki orvost lát.
Pl. itt van (volt) Christian Morgenstern,
nem látja, már a hold kel fel.
Jó éjszakát és jó reggelt!
Ó, Nap!
Holnap senkit sem találsz itt,
a teraszon a szél játszik
tonna cédulányi verssel.

Mint a tüdő csúcsán a jég,
hol voltunk, hol nem voltunk a teraszon, egyszer.
                                                                                  Kékestető, 2011. február

A vers még friss, nem is szoktam így közreadni, pihentetem – de nincs régi-új.
Évente visszatérek a szanatóriumba, ez az én „alkotóházam”.
A vers keletkezése (túl) egyszerű: kiültem a teraszra, sütött a februári nap, írtam. Persze előtte számbavettem a tüdőbeteg (gége-, rák-) költőket, s benépesült a terasz. Majd kiürült.
Egy másik teraszon, a Korányiban (Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet) jött az ötlet, Kálnoky Szanatóriumi elégiája volt a hívóvers.

__________________________________
más: üveg erkély, téli nap - terasz: beépítés