2012. június 15., péntek

A vers regresszív magzatpóz

Könyvhét 2012 - 4. projekt

Kiss Judit Ágnes:
Koncentrikus korok


Európa Könyvkiadó, 2012. 122 oldal

Akkor kezdtem el írni ezt a kötetet, mikor megtudtam a diagnózist anya betegségéről. És nagyjából a gyász leteltével fejeztem be. Olyasvalakit veszítettem el, aki mindig volt, amióta vagyok. Nem volt képzetem arról, hogy nélküle létezem. És nem hittem, hogy képes leszek rá. Éreztem magamban a kislányt, aki pánikba esik, mert a mama elment. Vagy nem a kislányt, hanem az újszülöttet, akit azonnal elvettek az anyjától, ahogy a világra jött? Vagy nem az újszülöttet, hanem pár hónapos magzatot, aki az életéért küzdött, míg anyja átesett egy náthának tűnő kis fertőzésen, ami rá halálos lehetett volna? Vagy volt egy még korábbi állapot, még mielőtt megfogantam volna? Igent mondtam az egészre, vagy csak idelöktek?

A túléléshez kellett mélyre merülnöm, keresni magamban erőset, függetlent. A vers regresszív magzatpóz volt, víz alatti túléléshez oxigénpalack. Nagyon hálás vagyok nekik. A verseknek, hogy rám találtak és vezettek. Nem találtam végső választ, de leástam még egy kútgyűrűt, és haladhatok tovább. Ha nem hagy el a vers.

Egyirányú

Nem a halál, nem a végállomás,
mi oda vezet, az lehet nehéz.
Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át
cseppenként tölt el a felismerés:
az élők közé nincsen visszaút,
mint testemben a sejtek, szétrohadt,
vagy felrobbant, vagy benőtte a fű,
egyhelyben állni sem tudok sokat.

Először a színek fakulnak el,
mint mikor túl korán sötétedik,
aztán a kontúrok, végül a hang,
az érintés tart csak ki reggelig.
Ha van reggel, ha van feltámadás,
testnek, léleknek hogyha van,
talán megéri méltón menni el.
Még nem ordítok. Még tartom magam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése