2012. június 6., szerda

Láz

Szeifert Natália: Láz


Könyvműhely Kiadó, 2012. - 122 oldal

Minden mozdulat ismerős a Lázból. Tudom, mi az, hogy egy könyvet találomra felütni (hogy választ adjon a kérdéseinkre), tudom mi az a "bucsu". Tudom, mi az, hogy bejárósinak lenni, egy vidéki iskolában felnőni, hogy aztán egy nagyvárosban munkát és albérletet találjunk - elkezdjünk élni. Tudom, milyen a káposzta- és linóleumszagú iskola után a barátokkal ücsörögni a Boltíves Udvarban, egy padon vagy farönknél, egy presszóban (ahol nem kérnek személyit). Tudom, milyen az : együtt lenni. A Láz mégsem egy generáció regénye - a harmincasoké-negyveneseké-, annál sokkal több. Arról mesél, milyen birkózni az élettel. Helyet kapni, még inkább: helyet szerezni benne. Ez nem a betegség láza ‒ rendben, olykor az ‒, hanem a kereső emberé. (Gulya István)

Részlet a könyvből:

Menj, találd ki, mi leszel, ez az általános felhívás. Állandóan mondják. Találd ki, mi leszel, ha nagy leszel. Találd már ki. Most. Vagy holnap. De ne húzd az időt, találj ki valamit. Találja a halál. Ja, de, tudom, én tenni fogok valamit az emberiségért. Idióta vagy, gondolják. Álmodozz csak, gondolják. Majd rájössz, mondják.

Annyira szép tervem van, hogy magam is meghatódom, miközben tombolnak a hormonjaim. A hormon olyan, mint egy résnyire nyitott szájon elmormolt átok. Anyának is vannak hormonjai, azért volt kórházban, tehát a hormon szar dolog, kórházba lehet vele kerülni. Nem akarok tudni a saját hormonjaimról.



Nem is emlékszem az első menstruációra. Nagyon is emlékszem, akkoriban történik amikor amúgy is mindenki menstruálni akar. Mimi már menstruál, de lehet, hogy csak hazudja, mert Saz szerint a nővérétől lop intim betétet. Mire Saznak meg nekem megjön az első vérzésünk, már szárnyas betétet is lehet kapni, apa meg fel van háborodva, hogy a tévében ilyesmit reklámoznak. Főleg, amikor vacsorázik. Amikortól meg már a filmek közben is van reklám, megfogadja, hogy nem is nézi többet ezt a szar tévét, de megszokja és nézi. Mindenki megszokja, mindenki nézi.

Annyira szerelmes akarok lenni, hogy minden zenészbe beleszeretek. Aztán beleszeretek Gitáros Fiúba. Posztereket tartok a falon a legjobb pasikról, a legjobb albumok neveit felírom a falra, Master of puppets, Appetite for Destruction, micsoda mázli, hogy a rockerek jobban tetszenek, mint a diszkósok. A füleimnek kész szerencse. Use Your Illusion.

Ebédnél úgyis szigorúan Kossuthrádióbudapest, Czigány György kérdez, Gianni Morandi, húsleves, enyém a csirke szíve, apa mindig nekem adja, miután bekapcsolta a rádiót. Ha Hofi van, mindenki röhög. Záraivámosiról sokáig azt hiszem, ez egy név. Kinyerma, egy szó. Nem tudom, mit jelent. Szöul rendezi az olimpiát. Az emeszempé kábé ülése. Nem tudom, hogy lehet kábé ülésezni, most vagy üléseznek vagy nem, és tényleg mi a franc az a Kinyerma.

Kimegy az is aztán a divatból, ahogy a rendszer, az iskola meg az utca neve, ahogy a bakelit, fogja magát és kimegy. Mire rockereket hallgatok, mire menstruálok már Saznak is van kétkazettás magnója a lengyelpiacról. Miminek walkmant hoznak Cseszkóból, mindenki Cseszkóba jár. Csak mi nem járunk. Harisnyát vesznek, aztán vókment, négy ceruzaelemmel, övre is csíptethető. Négy ceruzaelem az rohadt nehéz, lehúzza a nadrágodat. Narancssárga, szivacsos fejhallgató, vékony lemezpánt tartja össze a fejtetőn, állandóan eltörik, megragasztjuk piros szigetelőszalaggal. Kétkazettás magnót akarok, hogy felvehessem a számokat a rádióból, átmásolhassam a mások kazettáit. Előbb-utóbb kapok, de előbb-utóbb mindenki kap. A bakelit lemez az gáz, az az érzésem, hogy ami rajta van, az is gáz, de sokáig hallgatom még, amikor egyedül vagyok otthon. Amíg végleg be nem mondja az unalmast a Tesla.

Nagy László, dupla. Nagy László a saját verseit mondja, könnyű neki, aki ilyen verseket ír. Anya szereti. Azt hiszem, én is szeretem. Majd rájövök.

Elgété, Káefté, ha zenekarom lenne, én is csak értelmetlen betűkből választanék nevet. Illés, na, ahhoz legalább tartozik egy szekér, mindjárt más. A lényeg az, hogy A dal a miénk, még a miénk, de mindjárt kimegy a divatból. Mire megtudom, hogy Lokomotív, hogy Korlátozott Felelősségű, hogy Központi Bizottság, kimegy a divatból, leváltják. Kimegy az erősítő, tönkremegy a Tesla.

Mindig a nagyobb testvérnek van előbb magnója, irigylem, de előbb-utóbb úgyis minden az enyém lesz. Mire az enyém lesz, már pont nem kell, na persze, mi az, hogy divat. Az az, hogy amikor rájövök, hogy nem is kell, addigra lesz valamim. Húgnak lenni, kisebb testvérnek lenni erről szól, gondolom, hogy mindent megörökölsz.

Saz is csak sok év múlva vallja be, hogy mennyire irigyelt a bátyámért. Megmondhatta volna, a rohadt életbe, akkor, elvégre időben tudnia kellene az embernek arról, ha irigylik. Talán más szemmel méricskéltem volna magamat a vakfoltos tükörben. Talán azt mondtam volna, hogy no lám, itt egy lány, akit mégiscsak lehet valamiért irigyelni.



Állok a tükör előtt, látom benne a fogason lógó kabátokat. Jé, egy lódenkabát. Harmincévesen majd megkérdezem apától, mi az a lóden. Addigra anya például meghal.

Hogy mi a lóden, hát ezt se tudod, mondja apa, hát az, ami olyan sokáig ott lógott, mondja, és odamutat a fogasra. Az a vastagabb, nem a ballon, hanem a másik. Régen mindenki lódenkabátot hordott. Apa a szürke fényképeken hideg időben a barátaival lódenít. Ballonkabát, lódenkabát, plusz télen-nyáron kalap. És a fényes mandzsettagomb.

Apa tiszta Don Corleone, mert a régi képeken mindenki színész vagy maffiózó. Apa munkásruhában, koszosra maszkírozva, bajusszal, aztán apa a filmsztár, műtermi, aztán anyával egy bálon, egy szilveszteren, korabeli paparazzi-fotók, mindenki minden képen másik szerepben. Ahogy haladsz előre az időben egyre gyakrabban néznek ki a képből. Valahová oldalra, arra a helyre, amit nem örökített meg a fotós. Ami a legérdekesebb lenne.

Anya és apa elviselik a kétkazettás magnót, apa például sokkal jobban bírja, mint az Erikát, lehet, hogy romlik a hallása. Minden számot felveszek a rádióból, ami tetszik. Ami nagyon tetszik, azt végtelenítve felmásolom, hogy ne kelljen visszatekerni. Ez az igazán szórakoztató elektronika. Jó sokáig elszórakozok a másolással. Fogom a műsoros kazettákat, becelluxozom az alját, onnantól bármit rá lehet venni.

A Deltában azt mondják, hogy a kazetta nemsokára a múlté lesz, ezek hülyék, nyugtázom egyszerűen. Nem lehet a múlté, hiszen most jött a bakelit helyett. Állítólag megint lemezek lesznek, de kicsik és fényesek. Á, ez soha nem terjed el, gondolom akkor.

A bátyám megjavítja a Teslát, pont amikor már nem is lehet bakelit lemezt kapni, de nincs az az isten, hogy meg ne javítsa. Azzal kezdi, hogy szétszedi. Nincs az az isten, hogy valamit szét ne szedjen. Anya ilyenkor már egyáltalán nincs megijedve. A Tesla megjavul. Szól Hendrix meg a Floyd. Kurvajól hangzik, jól szól, ülünk törökülésben a földön, és amikor megint kimegy egy hangfal, beköltözik a nagymama.
 

Éjjel arra ébredek, hogy nem talál ki vécére. Hogy lehet ilyen ütődött, hogy lehet ilyen öreg. Megtanulom azt a szót, hogy szenilis, úgy tíz év múlva megtanulom, hogy vaszkuláris demencia, de addigra meghal. Egyébként a demenciába nem lehet belehalni, szóval sokkal jobb, mint a hormon meg a rák. Fél év múlva már nem is olyan zavarodott.

Kitisztultak a mérgek, mondja a körzeti orvos.

Első világháború, második világháború, földeléses rádió, repülőgép, tévé, mosógép, hát hogy lehet valaki ilyen öreg, mint a nagymama. Saz nagymamája süteményt süt vasárnap, Tis nagymamája minden télen disznót vág, az enyém emlékezik.

Az egész nagymama már életében rémlik, úgy rémlik, hogy sütött süteményt, valamikor, régen, amikor még nem nálunk lakott. Sütött mindent a sparhelton. Sparhelten, sparheltban. Ülök a hokedlin, két bucsu és néhány héliumos lufi kifulladása közt, nézem a nagypapa fényképét, amin ugye, milyen snjádig volt. A két háború közt nagypapa ingben, hózentrágerrel.

Sajtos stangli, nem is vagyunk svábok. Tedd ki az eszcájgot, húzd be a firhangot. Svábok vagyunk-e, kérdezem egyszer anyától. Nem vagyunk, mondja. A nagymama se, a nagypapa se, senki se sváb. Jó, ha nem, hát nem.

Az utca felé van egy ablak, az a nagymama ablaka. Ha elmegyek alatta, ma is úgy hiszem, hogy odabent minden ugyanúgy van, a nehéz diófa szekrény is, mert azt nem is lehetne onnan elmozdítani, olyan súlyosan böhömködik a hosszabbik fal mentén. Tetején a birsalma, a fiókban a selyempapír, a lámpában a homály. Persze nincs már ott bent semmi.

Nagymama tüchtig kis menyecske volt, dolgos, rendes, barna fényképekből jött ki, most E.T.-re hasonlít. Még tíz évig hasonlít rá, aztán meghal. Haláláig kontyban, összeziherájsztűzött otthonkában. Nem tudja teljesen kinyújtani az ujjait.

A sok munkától van, mondja. Mire megtanulom, hogy polyarthritis rheumatica, már halott lesz.

Meg a mosás hideg vízben, mondja, meg a kenyérdagasztás. Tudod te mi az, milyen nehéz munka, kérdezi. Nem tudom, kussolok. Meghallgatom, hogy milyen nehéz munka hajnalban kelni, dagasztani, befűteni a kemencét, mit tudsz te, hát persze hogy semmit, semmit se tudsz.

Örülj neki, hogy ilyen jó világod van, mondja. Kussolok. Benyomok egy sajtos stanglit, vagy egy szelet narancssárga piskótát. Láttam már olyat, hogy dagasztás. Anya néha csinál olyat. Dögönyözi a tésztát, kipirul bele, pirosra sül, mint a kalács. Sárga és meleg olyankor a konyha, felfut az élesztő, puffad a massza. Anya homloka gyöngyözve fénylik, puha élet vesz körül, biztonságban vagyok, bárcsak mindig valami konyhában lennénk, gondolom olyankor. Bárcsak mindig készülnénk valamire, valami ünnepre, ami sosem jön el, azt se bánnám, ha a karácsony lenne az. Akkor sosem lenne vége.

Nagymama sparheltje vörösen izzik, forró a platni, mit tudsz te, nem tudsz te semmit. A barna fényképen nagypapa barna bajusszal, nézem, ő volt hát az anyám apja. Régen. Idebent mindig félhomály van, ha feloltod a lámpát akkor is, csak sárgább. Mi az, hogy feloltod, nagymama így mondja, hogy feloltja. Húzd be a firhangot, belátnak. Behúzom, zárt homály, lassan izzító régi tévé, alma a spájzban, a stelázsi alatt.

Ne a szépből vegyél, ha azt eszed a többi rám rohad, mondja a nagymama. Mindig szottyadt almát kapok tőle, egyébként meg elvermeli a sárgarépát. Régebben jégszekrénye volt, az tényleg egy szekrény, amibe jeget tettek, na persze nem túl gyakran, mert a jég drága dolog volt, meg nem is járt mindig a jeges. Eszembe fog jutni a jégszekrény meg a vermelés, amikor fehér hűtőgépek közt válogatok. Eszembe fog jutni a hideg homok, ahogy belefúrom az ujjam, a zöldségek, a krumpli, a fonnyatag alma, a nagymama kezén a bőr.

A világháború szintén barna dolog. Olyasmi barna, mint a foltok nagymama kézfején. A nagymama egész családja megbarnult egyébként. Szépiatestvérek állnak a képen egy szatócsbolt előtt, egyikük kiment Amerikába. Az Usába. Valaki meghalt. Nem is az Usába ment, Kanadába.

Mindegy, messze van, mondom.

Nem mindegy, az egy másik ország, mondja anya. Kimentek és nem jöttek vissza. Disszidáltak. Az vajon mi. Jobb, mint a repülő, az biztos. Disszidálni valami titokzatos dolog lehet, mert egy árnyalattal mindenki halkabban mondja. Már a szó is olyan, mintha pisszegnének. Nehogy meghallja valaki.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése