2012. június 11., hétfő

Csínbe került a szarvasom

 Könyvhét 2012 - 4. projekt

Sándor Klára:
Nyelvrokonság és hunhagyomány


Tipotex Kft, 2011, 467 oldal

Egészen pontosan emlékszem arra a késődélutánra, amikor a konyhaablakon keresztül láttam megcsillanni az angyal szárnyát. Nem mondom, volt benne némi bocsánatos nyereségvágy, hogy láttam, de később elhittem már magamnak is, hogy én ott bizony tényleg gyöngyházfehér villanást észleltem. (Azt, hogy gyöngyházfehér, négyévesen még nem tudtam, de a jelenetre, sőt jelenésre ma is tisztán, képszerűen emlékszem, tehát most már be tudom azonosítani.) A konyhaablak nagynénémék harmadik emeleti lakásához tartozott, az angyalokkal értelemszerűen soha nem volt olyan problémám, mint a Mikulással, aki előzetesként már november végétől rendszeresen dobált be nekem kicsi csokimikulásokat az otthoni ablakközbe – és az még rendben volt, hogy hó nélkül is tud valahogyan közlekedni, de mivel a negyediken laktunk, hol Édesanyámnak, hol Édesapámnak kellett naponta hosszasan magyaráznia, hogyan kerül föl a vén nagyszakállú a szobámig, és hogyan nyitja ki kívülről az ablakot.

Az angyalra visszatérve: azért láttam a beálló sötétben olyan nagyon, amit akartam, mert ha az angyal a konyhaablaknál sündörög, akkor vagy a szobába megy, vagy a szobából jön. Vagyis hamarosan véget lehet vetni a süteménymajszolással együtt is végeérhetetlenül unalmas szürkületi várakozásnak, és lehet menni a fához. Az elsőhöz. A karácsonyestet fölvezető délutánt ugyanis mi a bátyámmal éveken át gyermektelen nagynénéméknél töltöttük. Ez mindenkinek jó volt: a szüleim nyugodtan tudtak készülni az estére, vacsora, sütemény, fadíszítés, a nagynénémék kaptak kölcsön gyereket, és este egyébként is hozzánk jöttek vacsorára, tehát a hazaszállításunk is megoldódott. Mi meg két gyertyagyújtáson vehettünk részt, ráadásul az egyik szó szerint, s nemcsak képletesen volt az. A nagynéném férje ugyanis kassai polgárfiú volt, így hát a fájuk az asztalon állt, igazi gyertyák voltak rajta, kopottas, mégis varázslatos régi díszek, angyalhaj, és amikor a szobába léptünk, a régi lemezjátszón a Mennyből az angyal szólt. A kép pontosan olyan volt, amilyeneket Az Én Újságom – valljuk be, igen bugyuta, ám jószándékú – gyerektörténeteinek illusztrálásaképp láttam később, amikor nagybátyám nekem adta azt a teljes évfolyamot, amit ő gyerekként összegyűjtött, egyébként Édesapám születésének évében.

A mi saját fánk mindig a földön állt, plafonig ért, és akkor is hatalmas volt gyerekperspektívából, ha nem négy méter volt a belmagasság. Körülötte a kisvonat zümmögött, mindenféle színes égők világítottak rajta, és összevissza színes díszek forogtak lassan, csillámlóan, meg persze az a klasszikus rózsaszín vagy kék csengődíszes csomagolású szaloncukor egy ideig, míg a bátyám le nem ette róla, igaz, az üres papírt szépen visszaigazgatta a rend kedvéért. A belépés engedélyezését a színes fények, a csillagszórók meggyújtása, egy kis üvegcsengő és egy díszgömb alakú zenegép Csendes éj-e jelezte, ez utóbbi ciripelése senkit nem zavart, amikor a szobába lépve újra közös mennybőlazangyalozásba kezdtünk. Ez a karácsonyi hagyományokban jelentkező sokféleség éppúgy nem okozott fejtörést, mint hogy a két gyertyagyújtás között hazafelé tartva azt láttam, hogy néhol már járt a Jézuska, a szomszédjukban meg még nem, merthogy logisztikai precizitást csak pár évvel később vártam volna az égi seregektől, akkor meg már tudtam, hogy a varázs nem nekik köszönhető. Akkor is, de később is sokkal fontosabb volt ezeken a hazafelé vezető utakon az a puhaság és sejtelmes ígéret, amit az általános szokás szerint az ablak elé állított fák az üvegen át kissé elmosódó fényes színkörei sugároztak ki a többnyire fagyos, olykor havas utcára. Valahogy mindig sűrű csönd volt, és a saját utcánkat már olyan töményen ülte meg a titokzatosság, hogy levegőt alig kaptam tőle.

Szóval fadíszítési sokféleség ide vagy oda, azt viszont nem tudtam elképzelni, miért javasolgatnak mindenféle ételeket a tévében karácsonyra, hát olyankor mindig ugyanazt esszük, nem? Azt a szertartásokkal teli, hosszú vacsorát, amelynek menüjét nagyanyám hagyományozta ránk, de talán már ő is örökölte, azokkal a szokásokkal kiegészítve, amelyekről csak sokkal később tudtam meg, hogy palóc népi hagyatéknak tekintik őket, és egyáltalán nem csoda, hogy a sokadíziglen városi palócföldi családban is megmaradtak, hiszen Édesanyám hagyománytartásának köszönhetően ma Szegeden is követelné őket a család legifjabb generációja, ha elhagynánk, de persze eszünkben sincs ilyesmit tenni.

Aztán később az sem zavart, hogy pontosan tudtam, Mikulás előtt pár nappal nem a krampuszok dobálóztak csokimikulással a főnököt promózandó, hanem Édesapám nem bírta ki Mikulásig, hogy lássa, mikor megtalálom az ablak közé besumákolt meglepetést (ez Édesanyám verziója, Édesapám szerint ebben is egyenlő partnerek voltak). Az sem zavart, hogy jól tudtam, a karácsonyi vacsora után miért nem mehetek én megnézni, hogy megjött-e már a Jézuska, miért Édesapám megy, és csodálatos módon miért épp jókor megy, pont akkor, amikor kigyúlnak a fények, fölhangzik a zene, és kezdenek szikrázni a csillagszórók. Legfeljebb nyúztam kicsit a szüleimet azzal, hogy föltettem a régi kérdéseket a Mikulás falmászó képességéről, meg ijesztgettem őket azzal, hogy a még sötét karácsonyfát rejtő nagyszoba ajtaját kerülgettem már vacsora előtt, de már csak azért, hogy azt higgyék, még elhiszem a meséiket, ha már annyira örülnek az én Mikulás- és Jézuska-látogatások fölötti örömemnek. Egy-két éven belül persze tudták, hogy tudom – és onnantól kezdve cinkos összekacsintással játszottuk végig a kisgyerekkori forgatókönyvet: összetartozásunkat erősítette, a mi közös játékunk volt.

Amikor írtam e fejezet rövidebb változatát, kimondottan szerencsének tartottam, hogy a könyv előzményéül szolgáló sorozat vége épp karácsonyra esett, mert hát húsvétkor vagy Szent Ivánkor ugyanezt a példát hoztam volna.[1] Nemcsak azért, mert talán a karácsony a legtöbbünk által jól ismert és átélt példa, hiszen vallásos és nem vallásos, keresztény és nem keresztény családokban is ünneplik. Nemcsak azért, mert jól bemutatható rajta, hogy a hagyományok közötti eltérések létjogosultsága könnyedén elfogadható, méghozzá anélkül, hogy közben a sajátunkat föladnánk, meg úgy is, hogy egyszerre több hagyományt is tekinthetünk sajátunknak, akár súlyozva közöttük, akár teljes egyensúlyban. Hanem azért is, mert régóta követett csodaszarvasunk szorosabb kapcsolatban áll a karácsonnyal, mint gondolnánk.

(A Nemzet és történelem c. fejezetből)

Miért írtam ezt a könyvet?

„Az eredetmondák és genealógiai mesék egy nép politikai tudata számára sokkal többet jelenthetnek, mint az elfeledett vagy félreértett valóságos eredet.”
Szűcs Jenő

Hullatja levelét az idő vén fája. Pirossal versengő, rozsdaszínű és halk szavú sárga meg zöld levéllel terítve a pázsit. Lányaim, fiaim, nyújtsátok kezetek, üljünk a vén fa alá. Régi-régi időről, hajnalok hajnaláról mesélek most nektek. Messze-messze Napkeletre repülünk, kakukkfűillatú füves pusztaságba, ahol szilaj paripákon száguldoztak a puszta fiai, hívó kürtök szava zengett, s négy égtáj visszhangozta a deli vitézek harci kiáltását. Oda repülünk, ahol rettenthetetlen hősöket nevelt a szárnyas idő: bátor pillantású férfiakat, hős lelkű asszonyokat, akiknek tetteit ámulva csudálta a világ. Hol volt, hol nem volt, akkor az Idő fája, a Tetejetlen Fa is gyenge hajtás volt még...”

Gyerek legyen a talpán, aki ennek a beharangozónak ellen tud állni, elvégre minden virtuális érzékét bombázza a szerző, Komjáthy István a Mondák könyve[2] bevezető soraival: színek, mozgás, kürtszó, fűszeres illatok, és akkor még nem is beszéltünk a lelki táplálék ígéretéről, hogy itt hősökről lesz szó, s ott vannak a képzeletnek fölajánlott csemegék is, a nagyon régmúlt, Napkelet, Tetejetlen Fa... Az nyilvánvaló, hogy engem elcsábított ez az egész gombolyagnyi mézesmadzag, mert nemcsak elolvastam, hanem később újraolvastam Puszta, Hunor, Keve, Attila és Álmos meséit. Aztán megismertem a történetek „komoly” változatait Lengyel Dénestől,[3] kiderült az is, hogy a kezdő mondat Aranytól való – mint szintén kiderült: összetéveszthetetlenül. Azóta is lenyűgöz minden aranyszarvas-kép, így aztán megértem, ha valaki nem szívesen lép ki ebből az álomvilágból.

Nem sokkal később fölfedeztem egy másik, még izgalmasabb kalandozási módot: amikor a szerzők a magyar nyelv történetét vették alapul, hogy bemutassák a régiek életét. Ezt a másik megközelítést három nagyon emlékezetes könyvből ismertem meg, ezek a Bujdosó nyelvemlékeink, a Bábel örökében és A magyar szókincs regénye[4] címet viselték, és annak ellenére, hogy valóban igen szórakoztató regényként lehet őket olvasni, nagyon pontosan mutatták be, mi a különbség az üres fantáziálás és a hiteles mese között. A nyelvtörténet mást mondott, mint a Tetejetlen Fa tövében mesélgető vén táltos, de szóba sem kerülhetett volna, hogy az ő mondáit kidobjam – csak éppen történelemből irodalommá értékelődtek át.

Ezt a könyvet azért írtam, mert nem vagyok biztos benne, hogy a két vonulat, a nyelvtörténet valósága és a mondák igazsága mindenkinek a fejében megfér egymás mellett. Pedig a nyelvészet és a művelődéstörténet tényei nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Összhangba hozható, hogy a magyar nyelv az urálinak (ezen belül finnugornak) nevezett nyelvekkel mutatja a legtöbb közös vonást, hogy a magyarok „török népként” érkeztek a Kárpát-medencébe, s hogy évszázadok óta hun eredetűnek tartják magukat. Ha valaki megkérdezné, hogy jó, de mi közöm nekem mások kognitív disszonanciáihoz, örüljek neki, hogy az én mentális uráli vadászom nem gyilkolta le a fejemben élő csodaszarvas-avatart, akkor nyilván bevallanám, hogy persze, azért is írtam ezt a könyvet, mert érdekel, amiről szó van benne, márpedig az ember arról olvas a legtöbbet, amiről éppen ír, és már nagyon régen akartam erről nagyon sokat olvasni. Minden fejezet témája külön-külön is lebilincselően izgalmas olvasmányokat vonz, de talán még érdekesebb azt megfigyelni, milyen forrásból származik egy-egy motívum, gondolat, hogyan alakult át, esett részekre, alakult újra, de már más hangsúlyokkal egésszé, hogyan szőtték bele a darabkákat más történetekbe. Ez létező és talán megbocsátható motiváció lett volna önmagában is. De a teljes igazság mégis az, hogy mintha csínbe került volna az én szarvasom: az ország egyik fele áhítattal kitömött bálvánnyá merevíti, a másik meg nevet rajta – mindkét viselkedés képes halálos sebet ejteni a halhatatlannak hitt agancsoson. És túlságosan szeretem én ezt a szarvast ahhoz, hogy csöndben figyeljem, miként válik a politikai polarizáció prédájává.


[1] 2010 nyarán kezdtem el írni a sorozatot a Galamus.hu portál számára, karácsonyig hetente jelent meg egy-egy rész. Ezekre építve született a könyv, némi kiegészítéssel. A befejező része 2010. december 24-én jelent meg.
[2] Komjáthy István kötetét 1955-ben adták ki először, s aztán nagyon sokszor újra.
[3] Lengyel Dénes: Régi magyar mondák, Budapest: Móra, 1972.
[4] Ruffy Péter: Bujdosó nyelvemlékeink, Budapest: Móra, 1977; Tótfalusi István: Bábel örökében, Budapest: Móra, 1976; Szilágyi Ferenc: A magyar szókincs regénye, Budapest: Tankönyvkiadó, 1974.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése