Fűzfa Balázs
A gömbig és tovább 2.
József Attila Altató jának helye a magyar költészet történetében
Midőn az alkotó tárgyat keres versének, érzelmei túltengése okán vagy másért, éppen csak körül kell néznie szobájában: az üveggolyó, melyet ablaka előtt kora gyermekléte óta csodálattal szemlél, ismét megoldja ihletgondjait. Ezerfelé sziporkázó fényei úgy töltik meg a leget, mint nyári hajnalok szikrázó napsütései a lelket.
Bolyai János jut ekkor eszébe a tűnődőnek, a nagy matematikus – aki persze, mint kemencemester–matematikus–drámaíró apja, szintén polihisztor és zseni, „mellesleg” pedig költő is volt. Egyik versében ekként ír – példának okáért – a gömbről mint a nem-euklideszi geometria kiindulópontjáról, egyben a sors legszebb – mert minden négyzetmilliméterében a végtelent utánzó – metaforájáról:
„Hitted:
két pont között az egyenes út a legrövidebb,
de e kerek földről érintőként lelógnak az egyenesek!
Hitted:
a Mindenség egyetlen Isteni Rendjét
végül tetten éred.
De kinek is kellett négy-elemű
imagináris mennyiséged?
Képzetes sugarú világod képleteit
hiába képezted le e sík tartományra,
egyedül voltál,
egyedül maradtál:
suhogott feletted
a gömbháromszögek fekete kaszája.
Hát megtörten, gyáván, betegen e sors-vetett hurokban
lettél önkéntes száműzött e jog-szerént jussodban …”
(Bolyai János: k. [Domáldra visszanézve] – részlet)
Először a Föld alakjában jelenik meg a szövegben a „gömb” látványa, majd a „Mindenség” szó képzettársításai mögött érezhetjük ugyanazt a kerekdedséget, melyet már a verscím „O”-ja is asszociált bennünk. Gyaníthatóan ugyanerre utal a lírai én az „imaginárius” szó jelentésmezejének megmozdításával is, melyet tovább erősít, fokoz aztán a „sík tartomány” említésével a szövegtérbe váratlanul, ám szükségszerűen belépő oppozíció.
De ekkor már mintha a „Semmi-költők” hangját hallanánk, mintha Vörösmarty utolsó verssorait olvasnánk:
„Van-e még reménység,
Lesz-e még hajnalod?
Férfi napjaidban
Hányszor álmodoztál,
Büszke reményekkel
Kényedre játszottál!...”
(Vörösmarty: [Fogytán van a napod...])
Mert Bolyaival kezdődik, majd Vörösmartyval – alig is említve, hogy az e vers kezdősorában szereplő „nap” szó homonímája, a Nap mint égitest is gömbölyű alakzat, természetesen –, Kosztolányival és Babitscsal folytatódik az a teremtett poétikai hagyomány, melyet nemcsak a
játék-metaforika használata (lásd az itt következő verset!), hanem a tragikum érzékelése egyképpen határoz meg költészetünkben (tekintsd lentebb a Babits-idézetet!), s melynek kulcsszimbóluma aligha lehet más, mint a gömb végtelensége, tér- és időbeli meghatározhatatlansága.
„A játék.
Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.”
(Kosztolányi: A játék – részlet)
„Mász botorul
magasba fönt,
s eléd borul,
te csorba gömb,
ott csöndesen
széjjeltekint,
és nézi lenn
a földjeink,
a kincseket,
a rabon a
bilincseket,
a gabona
rendjét, amint
inog tovább…”
(Kosztolányi: Fölébredek – részlet)
„Tudósunk künn az ég alatt bolyongva
érezze ott magát, a Semmi partján,
nézzen a földre, mint egy égi pontra,
úgy gyönyörködjön e nagy Semmi-tajtján
s a tömegen, mely a földön zsibongva
az égben száll, tudatlan – körbehajtván
e gömb, melyet száz erők sodra mozgat.
Röpül a föld – s ők azt hiszik, nyugosznak.”
(Babits: Hadjárat a semmibe – részlet)
Innen pedig tényleg már csak egy lépés, azaz nem is igazi távolság József Attila poétikája, hiszen lehet-e egyszerűbben beszélni, Vörösmarty önmegszólítására kerek(ded)ebben reflektálni, mint ahogyan ő teszi, amikor – most még, a (vers)kezdet kezdetén – „üveggolyót” ígér annak a szubjetumnak, aki végül kényszerűen majd mindent „végképp másoknak remél” [Ime, hát megleltem hazámat…]?!
A felütésben azonban még sokkal inkább a valóságos, nem pedig a jövőbe vetített s hiábavaló reményt jelzi a versszöveg; a beszélővel azonosuló lírai én megszólítottja valójában nem is a Másik, hanem ő maga, a költő, aki a „tűzoltó” s a „katona” szerepébe magát egyként beleképzelni s beleélni képes (pszichoanalitikus kezeléseinek ismeretében talán nem is meglepő eme abszurd szerepkettőzés, sőt -háromszorozás!).
Költőnknek a még (nem is olyan) távoli, de itt is pontosan megjósolt tudathasadás ellenére megfogalmazott rövid távú sorsjövendölése a befejező kódában – „Látod, elalszik anyuka” – méltán alludálja Petőfi hasonló tematikájú, s kétségtelenül ugyanebbe a hagyományrendbe illeszkedő, népszerű költeményének zárlatát (mely szövegben, tán mondanunk sem kell, egy korábbi vershelyzetben szintén előfordul a „végtelen”-nek kimondva-kimondatlanul megejtődő, ám alapvetően mégiscsak egy gömbformát az emlékezetünkbe idéző megjelenítése):
„Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él.”
(Petőfi: Jövendölés – részlet)
A XIX. századi alkotó az örökkévalóság időpozíciójába helyezi a lírai ént, vagyis azonnal mintegy a kozmoszra nyitja rá a versolvasó tekintetét, a modernség szemlélődője ellenben az intimszférára, a benső én világának tágasságára helyezi a hangsúlyt: „Aludj el szépen, kis Balázs”. Ne feledjük azonban, hogy az álom-motívum hangsúlyozásával ugyanakkor ő is a végtelenre nyit ajtót!
Talán éppen e kétfajta költői gesztussorozat „diszpozicionált harmóniájá”-nak érzékeltetése lehet az alapja a korábbi, „a távolságot mint üveggolyót”-hasonlat erősen szürreális felépítettségének; hiszen a szintagma első és második tagja éppen olyan oxymoronszerűen kapcsolódik elereszthetetlenül egymásba, mint ahogyan éjszaka és nappal, ébrenlét és alvás állapota követi mindig szükségszerűen egymást az élőlények világában – vagy amiképpen két félgömb keresi egymást reménykedve a végtelen térben és időben.
S ha ez így van, akkor joggal tekinthetjük az Altatót az oly ritkás magyar pszichoanalitikus szépirodalom egyik meghatározó remekének. Olyan szövegnek, amely „nemcsak szól valamiről, vagy mond valamit, hanem inkább [maga a] valami”.