Óriás leszel, csak hunyd le kis szemed
- Együgyű megjegyzések a térképzet korlátoltságáról -
Évszázada még a gyermekzsebek elmaradhatatlan tartozékai közé sorolták a madzagot, valamint az üveggolyót, melyek kedveltsége a legkevésbé sem tekinthető véletlennek. A praktikus bicskával és csúzlival ellentétben e kultikus tárgyak igazolták, milyen öröm a nyomasztó gyakorlati szükségletek alóli fölszabadulás, és mennyire fontos a világ birtokbavétele, e játékszerekben ugyanis könnyű észrevenni, amit jelképeznek: a nyitott és a zárt végtelent.
Hajdan fonállal, kötéllel, lánccal mérték a teret, csupa olyannal, amivel kötözni lehet. A távolság és a közelség rokonságban állt, egy madzaghoz bármikor hozzácsomózhattunk újabb darabokat, ami így mindkét irányban végtelennek tetszett. Bármerre indultunk, sehol sem kellett megtorpannunk: itt a vége. Első fokú általánosításunkat a nyitott végtelenről mindössze egyéni lehetőségeink korlátozták, erőnk és időnk fogyatékossága, amit egy másodfokú általánosítás feledtetett. Közös tapasztalatunk ugyanis arra vezetett, hogy előbb-utóbb a végére jutunk mindennek, ha külön-külön talán nem is föltétlenül, együttesen vélhetőleg mégis átkelünk a sivatagon és az óceánon, mivel lakóterünk gömbfelületén zárt a végtelen.
Egy elcsent – ki tudja, mire lesz jó? – madzag révén mutatkozott meg a határtalan fogalma, a kifejezetten nekünk készült, gyönyörködtetésünkre szánt üveggolyó révén pedig a természet sajátosságairól alkotott és ránk hagyományozott fölismerés. Személyes terünket egyidőben kétféleképpen is látni véltük: mint irányt, nyitott végtelennek, mint távolságot, zárt végességnek, és ha most fantáziánk segélyével – valamint az űrbeli fölvételek segítségével - próbálunk képet alkotni világunkról, nehezen meghatározható végtelenként jelenik meg előttünk. Létszféránk azonban csak egy keskeny tartomány, és nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy gyanítsuk, ami kevésbé szemrevételezhető - hiszen méreteiben kisebb, vagy éppen nagyobb a segédeszközök révén megfigyelhetőnél, illetve az általunk legföljebb közvetve, áttételesen vizsgálhatónál - fölveti a kérdést: mi rejlik a szemhatárunkon túl?
Világképünk elmaszatolódik. Amit csupán értelmünk révén ismerünk, arról bajosan alkothatunk mindnyájunk számára világos fogalmat. Közvetlen tapasztalat híján a képzelet és a számítás harmóniája megbomlik, föltételezett egysége pedig a fölfedező és a követő attitűd szerint hasad el. Míg az előbbinél a teremtő képzelet serkent a logikai okfejtések nyomán végzendő újrarajzolásra, illetve szellemi munkánk eredményének igazolására, addig az utóbbinál fantáziánk mások eredményeihez igazodik, és beéri egyszerű illusztrálással. Mikor a vörös-eltolódás vizsgálatának következtében fölmerült a világegyetem tágulásának eshetősége, az Univerzumról alkotott elképzelésen is módosítanunk kellett. Tarthatatlanná vált a nyitott végtelen teóriája, és ha az újabb dimenziók beemelése alkalmasint utalt is a zárt végtelenség képzetére, a sokdimenziós térrel képzeletünk már nehezen boldogult. Jobb híján visszalépéssel próbálkozott: a számba veendő tényezők bővülését a képalkotás szűkítésével kompenzálta. Úgy idézte maga elé a négy, öt, hat stb. dimenziós teret, hogy átmenetileg kétdimenzióssá fokozta le, síkként kezelte, mivel így vizionálhatta Möbius-szalagként, illetve ekként demonstrálhatta sokágú burjánzását.
Lassan elenyészik a madzagban és üveggolyóban testet öltött szemléleti magabiztosság, képzeletünkben a zárt és nyitott végtelen specifikumai elmosódnak, hogy föltevésekké, képileg nehezen megalkotható elméleti sajátosságokká degradálódjanak. Fantáziánk csődje még hamarabb következik be, ha figyelmünket a mikrokozmosz felé irányítjuk, ahol e megkülönböztetés eleve nehezen értelmezhető. Amint eltűnik az anyag és energia közti határ, a kvantum fogalmának beemelésével mintegy teret veszít a képalkotás. Még ha esetleg azok volnánk is, legföljebb álmunkban láthatjuk magunkat világbíró óriásokként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése